N. Kósa Juditnak csak akkor nincs igaza, ha az iskolák fenntartójuktól függetlenül milligrammra egyforma támogatást, megbecsülést, lehetőséget, elismerést kapnak, ha derűs diákok, derűs tantestületek élvezik a társadalom, a politika kényeztetését.

N. Kósa Judit viszont jogosan morgolódik akkor, ha az iskola a robbanás szélén áll, ha tapintható a feszültség a felhozott témában is.

Mert ebben a kérdésben sincs rend. Még a nyár elején azt mondja az iskolaügy csúcsminisztere, hogy az egyházi ingatlanrendezés gyümölcsei azok a gyermekek, akik tisztességes nevelést is kapnak. Az egész magyarországi iskoláért felelős államtitkár a Péntek 8 című műsorban szembeállítja az értéktelített és az ateista iskolát.

Észre sem veszik, hogy akaratlanul is megbántanak sokakat. Például az egyházi iskolák tanárait: mintha az ő értéktelítettségük, nevelésre való hajlamuk nem saját egyéniségüktől, hanem fenntartójuk kilététől függene. És minket is, akik tudatosan, a rosszabb körülmények ellenére is a nem egyházi oktatást (nevelést!) választjuk gyermekeinknek, vagy magunknak munkahelynek. Azt is nehezen viselem, ha államtitkárok akarják megmondani, mit gondolok jól, mit rosszul.

Ó persze, ehhez a hanghoz hozzá vagyunk szokva, de eddig legalább nem miniszteri szinten. Már 1993-ban hallottam egy évnyitón, ahogy Hegedüs püspök úr „a sátán totális terrorjá”-val ijesztgette a hatéves gyerekeket, ugyanitt Kálmán Attila megkérdezte, hogy miben több az egyházi iskola, meg is adva a választ: itt a tanárnak is tisztelnie kell a gyereket. A Reformátusok Lapja 1999. augusztus 15-ei száma ekképp tolmácsolja Takaró Mihály szavait: „Napjainkban nem cél az állami iskolákban a nevelés. Értékválságot teremt az ilyen iskola, értékanarchiát termel.”

Magam is úgy gondolom: értékrendbeli, erkölcsi, életmódbeli válságban élünk, így nem állhatom meg, hogy ne vitassam néhány pontban ezt a leegyszerűsítő szemléletet.

1. Az egyház önmagában még nem jó. A jó egyház jó. Madáchnál a római szín végén Péter apostol egyszerű csuhában mond egy rövid, de fantasztikus prédikációt, majd a legelesettebb mellé áll, nem kis katarzist előidézve az életük ürességére rádöbbenő szereplőkben. Konstantinápolyban a főpap viszont fejedelmi pompában jelenik meg, Ádám segítséget kérne tőle, de ő csekély dolgokra nem ér rá, mert ki kell végeztetnie néhány embert egyetlen i betű miatt.

Hadd álljon itt két idézet: „Egyházi életünk olyan, mint a csúcsára állított gúla. Az alappal semmit vagy alig törődünk, de a málló, keskenyülő, fogyó alapra mindig szélesebb és szélesebb épületet rakunk álmokból.”

„Nem vizsgázunk-e le mi is gyakran, miként Jób barátai? Mondjuk a magunk tételeit, kegyes szólamait ahelyett, hogy szeretetet adnánk. És ez egyházunk egészére is vonatkozik.”

Mielőtt egyes stúdiókban jókat nevetgélnének rajta, elmondom, hogy az idézetek nem a ballibektől származnak. Az elsőt nagyapám írta 1934-ben, aki a Kálvin téri gyülekezetet cserélte fel az ormánsági Kákics parókiájára, ott küszködött népe kiszolgáltatottságával, és azzal is, hogy egyházában fontosabb kérdés volt például az adóívek színe (de tényleg!) vagy a papi egyenruha kérdése (de tényleg!). A második szöveg pedig édesapám igehirdetés-kötetéből való.

2. Őszi országjárásán államtitkárunktól megkérdezik: a törvény szerint miért térhetnek el az egyházi iskolák az osztálylétszám alsó értékétől. Mindenkinek meg kell adni a világnézeti nevelés lehetőségét akár kisebb osztálylétszám árán is, hangzik a sok sebből vérző válasz. Talán meg kellene vizsgálni: hányan mennek a hit miatt abba az iskolába és hányan a kisebb osztálylétszám, jobb anyagi, pénzügyi helyzet miatt, urambocsá’ azért, mert elkerülhetőnek vélik a nehéz sorsú gyerekeket. Esetleg megfordítani a szabályt, támogatási rendszert, és megfigyelni, milyen mozgások kezdődnek el. (A társadalom egyik részének ezek szerint többszörözött a hátránya: nem elég, hogy „nem jól gondolkozó” szüleik vannak, akik „ateista” iskolába íratják őket, még a tetejébe zsúfolt gigaosztályokban kell tanulniuk.) Ismert, hogy a gyerekenként majdnem kétszeres állami támogatás indította meg az iskolák (és a szülők) tömeges menekülését az egyházakhoz. Ez a folyamat abszurditásokat is teremt. Egy közeli város egyetlen gimnáziuma egyik nap még azt hiszi, baptista lesz, másnap kiderül, hogy református. Az odajáró gyerekek, az ott tanító tanárok nem számítanak. Úgy fognak táncolni, ahogy zenélünk: a szeretet, az értéktelített nevelés megér ennyit… Egy másik iskola és az egyház között megszületik a megállapodás az átvételről. Előtte többször is kora reggeli hosszadalmas vita, értekezlet, találkozás az egyház képviselőivel. Aztán egy e-mail formájában visszalépnek. Akkor már nem fontos a személyes találkozás, a részletes tájékoztatás. Az egész olyan, mintha a professzort hallanám a barokkról: „Bemegy az ember egy templomba, minden arany és márvány. Aztán odalépünk, megkocogtatjuk, és fa, kérem, fa!”

3. Államtitkárunk határvonalat lát a vallásos és az általa ateistának nevezett, valójában világnézetileg semleges (inkább világnézetileg sokszínű) iskola között. Sokan máshol látjuk a határvonalat. Például ott, hogy egy iskola hiteles vagy sem. Ha vallásos és úgy hiteles, akkor jó iskola. Ha nem egyházi fenntartású, de tanárai vállalhatják katolikus, református, evangélikus, ateista identitásukat, akkor jó iskola. Ha úgy vallásos, hogy tanárai a biztosabb háttér, a „jobb gyerekanyag” kedvéért felnőttkeresztséget is eljátszanak, akkor nem feltétlenül jó iskola. És így tovább.

De határvonal lehet ott is, hogy egy iskola dicsőséges vagy nem. Ha a lelkész a tanulóknak fordítja át a reklámízű szólamokat: ti többek vagytok azáltal, hogy idejártok, akkor nem íratom oda gyermekeimet. Mert nem akarom, hogy hazudjanak nekik. Hogy könnyű úttal kecsegtessék őket.

Hogy a felnőttek dicsőségének kellékeként használják őket.

És még ezer határvonal lehet. Hogy partner-e a gyerek, vagy inkább elbeszélünk a feje fölött. Hogy meghallgatjuk-e, vagy inkább kinyilatkoztatunk. Hogy sztárosítjuk őket, vagy önismeretet, mértéket kívánunk tőle. Hogy megmutatjuk-e a valóságot, vagy eltakarjuk.

4. Lelkész felmenőim életét látva úgy gondolom, hogy létezhet másféle keresztény gondolkozás is. Amely azt mondja: ha az iskolák egy része már a fenntartója révén eleve jobb, akkor nekem inkább „a sátán iskolájá”-ban van feladatom… Ha egyes iskolák sokkal több állami támogatásban részesülnek, akkor nekem a szegénységben hagyott iskolában van feladatom. Ha egyes iskolák el tudják kerülni a legnehezebb sorsú gyerekeket, akkor nekem nem ott van feladatom. Ha egyes iskolákban tisztelnem kell a gyerekeket, akkor hadd legyek inkább ott, ahol saját emberségemből tisztelhetem őket.

Saját életemből: ha egy alagsori penészes próbalyuk jut, akkor ott készítsünk a gyerekekkel minőségi előadásokat (lásd: Kufstein terem az egyik videomegosztón). Ha nincs pénz, akkor fessük ki az osztályommal a termünket. Mert ez is erkölcsi nevelés! Akár az Isten háta mögött is…

A baj nagy. Néha úgy érzem, tényleg vége mindennek. Nem lenne szabad felnőtt érdekek mentén leegyszerűsíteni a világot. Nem lenne szabad a gőgöt beemelni a nevelési térbe. Nem lenne szabad különbséget tenni gyerek és gyerek, tanár és tanár között sem anyagi feltételekben, sem gesztusokban.

El kellene jutni odáig, hogy felszabadultan örülhessünk más iskolák sikereinek is, urambocsá’ közös programokat szervezhessünk, és hogy N. Kósa Judit is természetesnek vehesse: a hivatalos évnyitó a teljesen egyenrangúak között hol itt, hol ott rendeződik meg.

A szerző tanár