Pedagógusai nem percemberek vagy kurzuslovagok, akik teknősként imbolyognak méretes cölöpök tetején, ahová ilyen-olyan szelek repítették őket, és ahonnét lepottyanásuk egy következő széllökéssel szinte bizonyos. Egy ilyen iskolának tartásos emberei vannak.

Nem lehet mindent lenyomni a torkukon, nem lakájtréningeken edződtek, s noha létük bizonytalan, büszkeségüket többre becsülik a megalázkodásnál.

Hogy mennyire nem ismerik saját közegüket a helyi politikusok, arra a Földes ügye kiváló példa. Az iskolaigazgatói pályázatra első körben csak a korábbi igazgató jelentkezett. Hogy milyen elképzelésekkel pályázott, a döntéshozóknak valószínűleg mindegy volt: a mérleg másik serpenyőjét mázsás súllyal nyomta földig, hogy ellenszegülni mert, amikor a hatalom engedelmességet várt el. Nem akarta az iskola nevét megváltoztatni, és egy „ismeretlen, kommunista újságíró” helyett a legnagyobb magyarét aggatni rá.

El is söpörték a pályázatát, és írtak ki helyette újat, amelyre immár akadt ellenfél, külsős, aki persze önként jelentkezett.

Ám a népharag ezúttal erősnek bizonyult: a város szinte egy emberként állt a régi igazgató mögé, az öregdiákok tegnap tüntetést is szerveztek mellette. Az önkormányzat így ma várhatóan érvényteleníti a második pályázatot is. Vereségét emelt fővel nem ismeri be, a hivatalos indok:

majd dönt az állam az igazgatóról, ha jövőre átveszi az iskolát.

Naná. Meg a választások is közelednek. S meg-megbillennek a teknősök odafent.