Méltóbb lenne, ha a becstelenségért kellene zégyenkezni, de piacelvű társadalomban a siker a legfőbb érték, s hozzá képest méretik meg minden. Ezért is bizarr, hogy Trianon örökös emlegetése kapcsán éppen az úgynevezett nemzeti erők” akarják az életfogytig tartó vesztesség tudatába hipnotizálni a magyar fiatalságot. Egyetlen négyzetméter elcsatolt területet sem kapunk vissza attól, ha nemzedékek nőnek fel abban a tudatban, hogy mindennap gyászolniuk kell egy közel száz esztendővel ezelőtti békeszerződés miatt, s a szomszéd népeknek soha nem szabad megbocsátani területnyereségüket. Örökösen a történelmi vereség tudatában élni viszont rendkívüli frusztráló, s a szomszéd népekkel való rossz viszony óhatatlanul is a szellemi kisantantot erősíti, vagyis ördögi körként egyre többet árt a magyarságnak.

A gyászos és lassan mindent átható Trianon-kultuszból egy egészségesebb és realistább történelemszemlélet vezethet ki. Romsics Ignác nemrég nagy tanulmányban elemezte e lap hasábjain Trianont és a holokausztot mint a XX. századi magyar történelem két sorsdöntő eseményét. A professzor iránti minden tiszteletem mellett úgy hiszem, hogy a magyar történelem legnagyobb XX. századi sorsfordulója, tragédiája nem Trianon, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlása volt. Minden további nyomorúságunk –Trianon, a második világháború a holokauszttal és a szovjet megszállással s még az 1990-ben ránk szakadt vadkapitalizmus is – végső soron ennek következménye. A „mag-Nyugat-Európából” való kizuhanásunkkal a történelem alanyaiból (még ha csak társalanyaiból is) annak tárgyává váltunk, akikkel az történt meg, amit mások akartak és elterveztek. Horthy és Kádár egyaránt kényszerpályán mozgott. Az ’56-os forradalom sorsáról vagy a ’89/90-es rendszerváltozásról sem a pesti utcákon döntöttek. (A holokauszt súlyosságához ugyanakkor sajnos a magyar állami szervek gonoszsága is hozzájárult.)

Az úgynevezett „történelmi Magyarország” 1526-ban vesztette el függetlenségét, s amit ma irredenta plakátokon, autóra ragasztott matricákon és jobboldali honlapokon látunk, az nem egy önálló ország, hanem a Habsburg-birodalom egyik része volt. A korabeli magyar elit pontosan látta, hogy ezt csak a birodalmon belül, annak erejét és erőforrásait felhasználva lehet egyben tartani. Az antant részéről is előbb született meg a döntés a Monarchia szétveréséről és kis államokra szaggatásáról, s csak aztán osztották fel a magyar korona alá tartozó részbirodalmat is.

Trianon nem azért igazságtalan, mert a horvátok, szlovákok vagy románok lehetőséget kaptak arra, hogy néptársaikkal éljenek együtt, hanem azért, mert mintegy hárommillió magyartól megvonták ezt a jogot, idegen szuverenitás alá kényszerítve őket. De a rákövetkező évtizedek bebizonyították, hogy a területileg nyertes és vesztes országok egyaránt rosszul jártak az osztozkodással. Mindannyian megtapasztalták a bibói „kelet-európai kis államok nyomorúságát”, a nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottságot, az idegen megszállást.

A magam részéről ezért a Trianonról szóló végtelen viták helyett sokkal hasznosabbnak és aktuálisabbnak tartanám annak bemutatását, milyen belső és külső okok vezettek a több évszázados közép-európai birodalom szétveréséhez. Két világháború és az egymás elleni acsargások után a térség népei ma ismét lehetőséget kaptak egy – igaz, másféle – integrációs keretben való együttélésre. A Monarchia több évszázados történelme rengeteg pozitív és negatív tapasztalatot halmozott fel, ezek a mai nemzedékek számára is hasznosak lehetnek.

A legfontosabb arról szól, ami minden integráció, konföderáció és föderáció alapvető kérdése. A részt vevő nemzetek természetes módon törekszenek saját nemzeti érdekeik érvényesítésére. De ha közben nincsenek tekintettel a társnemzetek és a nagyobb egység érdekeire is, akkor a túlfeszített érdekérvényesítéssel szétrobbanthatják az integrációt, s ezzel önmaguk is rengeteget veszthetnek.

A monarchiabeli magyar elit megtagadta a magyarokéval egyenlő jogokat az erdélyi románságtól, és megakadályozta a birodalom olyan átalakítását, amely a cseheknek is részállamiságot adott volna. E rövid távú „sikernek” hosszabb távon a magyarság lett a legnagyobb vesztese. De természetesen a Monarchia többi népeinek is voltak olyan követelései, amelyek végül a „kisállami nyomorúsághoz” vezettek.

A rendszerváltozás óta – joggal –sokat beszélünk a demokrácia értékeiről. Sokkal kevesebb szó esik olyan készségekről, amelyek (egy adott országon belül éppúgy, mint egy nagyobb integrációban) elengedhetetlenül szükségesek a demokrácia sikeres működéséhez. Ilyenek az érdekek kölcsönös beszámítása, a többi érdekelt fél pozíciójának megértése, a hosszabb távú közös előnyök szem előtt tartása. A magyar közélet talán legnagyobb baja éppen az érdekek kölcsönös beszámításának notórius hiánya. Ez éppúgy kiütközött a dualizmus alatt, mint azóta számtalan belpolitikai konfliktusban. De túlzás lenne csak ezzel magyarázni a Monarchia széthullását, amit az antanthatalmak rövidlátása, a belső reformok elmaradása és a tagnemzetek nacionalizmusa együttesen okozott. Az így létrejött „fekete lyuk” Európa szívében aztán szükségszerűen vonzotta a hódítókat. Közép-Európa újra integrálódása egy nagyobb egység – az Európai Unió – keretében akkor lehet sikeres, ha az előző együttélések tapasztalatait megértve, vérünkké válik az érdekek kölcsönös beszámításának művészete.

A trianoni nosztalgiázás és a szomszéd népekkel szembeni sértett ellenszenv pontosan ennek az ellenkezőjéhez, további elszigetelődésünkhöz vezethet. A térség népeinek több száz éves együttélésére való emlékezés viszont lélekben is megkönnyítheti az integrációt. Elég saját családfánk magyar, szláv, német és más felmenőire gondolnunk ahhoz, hogy belássuk: ez az együttélés végső soron sikeres volt. A nacionalista oldal egyre-másra hoz elő újabb jelképeket, jobb és rosszabb emlékű emlékeket történelmünkből. Hasznos lenne, ha a progresszív oldal is megtalálná azokat a közös értékeket és személyeket, amelyek e térség népeinek sok évszázados, alapvetően békés együttélését jelképezik.

A Tanácsköztársaság bukása után Nyugat-Európába menekülő Illyés Gyula 1926-ban tért vissza Magyarországra. Hazautazása előtt Párizsban azzal vigasztalta magát, hogy „nyilván itthon sem állt meg a világ”, Magyarország is csak fejlődött valamit. Hazatérve aztán keserűen állapította meg, hogy a világ valóban nem állt meg Magyarországon. „Nem állt: hátrafelé ment, ha még mehetett”, írta naplójában. Előre azóta is csak egy út látszik: együttműködés a szomszédokkal és integráció Európával.