Az orvoselvándorlás terén a bérrendezés folyamatos kommunikációja ellenére nem következett be változás. Óvatos megnyilatkozások szerint stagnál, pesszimista vélemények szerint valamelyest erősödött az elvándorlás, ami különösen a középkáderek szintjén kezd aggasztóvá válni. A kormányzati propaganda a bérrendezés ügyét folyamatosan napirenden tartva azt a benyomást kelti, hogy e tekintetben érdemi döntéseket hoz. Valójában erről szó sincs.

Az egészségügyi kormányzat nem érti, mi történik az ágazatban. Nem a valós helyzet kezelésére, hanem lobbiérdekek érvényesítésére, az erőviszonyok és pozíciók megváltoztatására törekszik. Ebből adódóan sem a betegek, sem az egészségügyi kamarák véleményére nem kíváncsi. Például senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy törvénytervezethez egy nap alatt érdemi javaslatokat lehet fűzni. Megjegyzésünket alátámasztják az állami kézbe került kórházak vezetői kiválasztásának módszerei is, amelynek során kipróbált vagy eddig még ki nem próbált, de megbízható kádereket hoznak helyzetbe. Ebben a folyamatban különösen az a fájó, hogy megerősíti azt az orvosi körökben amúgy is általános és bomlasztó hatású vélekedést, miszerint a hierarchiában történő előrejutás és a teljesítmény nem kell hogy együtt járjon. A vezetőhöz való viszony és a baráti kapcsolatok a meghatározóak. Egy év alatt ezért az orvostársadalom amúgy is legsúlyosabb problémáját jelentő kontraszelekció erősödött, a nepotizmus és a személyi összefonódás markánsabbá vált.

Az okok második rétegét a béremelés adja. A kommunikációs háború e téren, a rezidenseket célba véve, tavaly nyáron kezdődött. Nem tudni, hogy a meghirdetett Markusovszky-ösztöndíj hatására hányan döntöttek mégis a magyarországi praktizálás mellett, de egyet bizonyosan elért a kormány. Megosztotta a rezidenseket, a lakosságban pedig azt a benyomást keltette, hogy a probléma megoldására törekszik. Az év elején bejelentett bérrendezés tovább erősítette a „jó irányban mennek a dolgok” érzését a publikumban. A rezidensszövetség elnöke a kamerák előtt Szócska államtitkárral karöltve látott hozzá a felmondónyilatkozatok ledarálásához. Igaz, azóta az ügyről sem, és magáról Papp Magorról sem hallunk, hacsak azt a néhány esetet nem vesszük, amikor a sajtó megkérdezi. De valójában ő és szervezete eltűnt. A probléma azonban itt maradt.

A meghirdetett bérrendezés több sebből is vérzik. Egyrészről már a forrásoldallal is probléma van, de ez legyen a kormány gondja. Nagyobb problémát jelent a bérrendezés megosztó jellege, ugyanis jelentős rétegek kimaradtak belőle. Ez a probléma már januárban – amikor egyszeri juttatásban részesültek egyes egészségügyben dolgozók – is jelentkezett. Ha lett volna kormányzati szándék ezek orvoslására, akkor idő lett volna rá, annál is inkább, mert a visszásságokról a szolgáltatók és egészségügyi szervezetek is küldtek jelzéseket az illetékesek felé. Az illetményemelés további két gyengéje, hogy a leggyengébben keresők számára az emelés észrevehetetlen, illetve nem tették lehetővé a jól és a kevésbé jól dolgozók közötti különbségtételt.

Persze joggal vethető ez ellen, hogy nem kell fanyalogni, az ország jelen helyzetében ennyire futja. Ez az ellenvélemény akár elfogadható is lenne, ha az ember nem látná a válság dacára szaporodó látványberuházások és -intézkedések sorát, illetve ha nem észlelné a szelektált emelés sanda szándékát.

A harmadik réteget az egészségügyi finanszírozás egyes változásai adják. Tegyük fel, hogy céljuk a rendszer jobb működtetése és a kevés rendelkezésre álló pénz jobb felhasználása! Ám ha ez így van, akkor érthetetlen, hogy például a struktúraátalakítás eredményeként az addiktológia területén a gondozói tevékenységre kifizetett úgynevezett fix díjakat miért szüntették meg. Ezen változások a szolgáltatókat súlyosan érintik, és végső hatásuk az anyagi ellehetetlenülésük lesz. Mindez különösen annak fényében tragikus, hogy minden, a társadalmi haszon/társadalmi költség összefüggését vizsgáló tanulmány azt mutatja ki, hogy a kábítószer-problémával küzdő emberek kezelése a társadalom számára még mindig jóval kevesebbe kerül, mint a kezelés elmaradása.

A szocialista–liberális koalíció alkotta kormányok idején a Magyar Orvosi Kamara (MOK) vezetése egyértelműen az akkor ellenzéki Fidesz mellett tette le a voksát, és e párt politikájának szolgálólányává vált. Ezt a magatartást a hivatalba lépő egészségügyi kormányzat azzal hálálta meg, hogy – a korábbi kamarai alapszabályzattal ellentétes módon – törvényileg lehetővé tette a regnáló vezetők újraválasztását. A javaslat alapját az adta, hogy a teljes körű kötelező kamarai tagság életbelépése egyfajta nulla pontot jelent, ezáltal bármelyik tisztségviselő – így a testületek elnökei is – további két ciklusra újraválaszthatóvá váltak. Az elmúlt év őszén a MOK és az egészségügyi kormányzat viszonya, vélhetőleg személyi ambíciók ütközése okán, megromlott, szinte háborúvá nőtte ki magát. A kormányzat jogi és legitimitási kérdéseket felvetve beavatkozott a kamarai választások rendjébe – látványosan Budapesten. Eközben a kormányzattal dacolva 2011 decemberében Éger István újraválasztatta magát. Ez a fekély azóta is üszkösödik, és túl azon, hogy tulajdonképpen egy bármikor zsarolható, következésképp gyenge kamarai vezetés nem képes az orvosok érdekeinek hatékony védelmére, több komoly aggályt is felvet. Csak egy példa! A minisztérium közbelépése miatt Budapesten a kamara etikai bizottságai négy év helyett – ennyi időre szólt a mandátumuk – öt évig regnáltak, hoztak döntéseket. Igen izgalmas jogi polémiát indíthat el az utolsó évben hozott döntések jogszerűségének kérdése.

A fentebb leírtak dacára a kormányzat legnagyobb bűne mégiscsak az, hogy fenntartotta, mi több (!), a kórházak és rendelők államosításával fenntartja és erősíti azt a vélekedést, hogy az egészségügy működtetése ezen intézkedésekkel megoldható.

Deklaráltan minden társadalombiztosítási azonosító kártya (taj) mögött kellene hogy legyen valamilyen jogcímen történő járulékbefizetés. A befizetés tényét már évek óta ellenőriztetik is az orvosokkal, akik azokat a betegeket, akiknek a tajkártyája mögött nincs befizetés, figyelmeztetni kötelesek. Ebből arra gondolna az ember, hogy majd mindenki igyekszik rendezni az elmaradását. Sajnos a mindennapi gyakorlat az, hogy még mindig – több évvel a rendszer bevezetése után is – szép számmal vannak potyautasok, akik hasonló ellátást kapnak, mint a rendesen fizetők. A politika nem csupán azt hallgatja el, hogy a lakossági elvárások teljesítésére nincs fedezet, hanem a döntés elől kibújva a problémát az egészségügyi ellátók szintjére delegálja, és ezt a biankó csekket náluk akarja a lakossággal beváltatni. Amíg meg nem mondják, hogy mi része az alapellátási csomagnak és mi nem, és ezt ki és milyen feltételek fennállása esetén jogosult igénybe venni, illetve miként lehet a csomag részét nem képező szolgáltatásokhoz hozzájutni (kiegészítő biztosítás, készpénzes fizetés), addig az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) a valós teljesítményeket nem fogja tudni kifizetni, és mindez az egészségügyben burjánzó korrupció egyik melegágya marad. E téren a kormány az elmúlt évben nemhogy lépéseket nem tett, hanem még tervekkel sem állt elő, és félő, 2014 előtt erre már nem is fog sor kerülni.

Addig meg marad a csendes rothadás.

A szerző orvos