Arra a bitófára egy emberi bábut akasztott a két nagymagyar, s ismerve őket meg pártjukat, hazánk rosszabbik énjét, az a bábu a cigányokat jelképezte meg persze a zsidókat, azon belül a zsidó bankárokat, a cigány bűnözőket, a bűnöző zsidó bankárokat, a cigánybűnöző zsidókat, esetleg a zsidóbűnöző cigányokat is, akik e két nagymagyar ellen esküdtek össze. A cigányok idelent, a zsidók odafönt. Aki magyar, velük van, tudjuk.

Debrecen, 2012. szeptember 21. Egy jelképes bitófára felakasztott bábu árnyéka vetül a földre Debrecenben, a Piac utca és a Hatvan utca sarkán, ahol Rubi Gergely, a Jobbik országgyűlési képviselője és Kulcsár Gergely, a párt Hajdú-Bihar megyei elnöke tartott sajtótájékoztatót a halálbüntetés visszaállításával kapcsolatban 2012. szeptember 21-én. MTI Fotó: Czeglédi Zsolt

Évek óta hallgatom őket, e handabanda-magyarokat, s tudom, hogy még csak nem is beszélnek rendesen magyarul. Élőszóban rosszul fogalmaznak, egyeztetési hibákat vétenek, helytelenül ragoznak, érzem minden egyes megszólalásuk alkalmával, hogy nem tanultak és nem olvastak eleget. Mégis melldöngető igazmagyarok ők. És hívők is, akarom mondani, papírkeresztények.

Hívőnek tartják magukat, de az első adandó alkalommal szembeköpik a halálbüntetés ellen már kétezer évvel ezelőtt prédikáló Jézus Krisztust. S az életpárti Isten házával átellenben bitófát állítanak, arra föllógatnak egy embert szimbolizáló bábut, s akkor hol van még a kampány... Ha a nagymagyarok már megácsolták a cigányzsidóknak az akasztófát, mire számítsunk 2014-ben?

Aznap délelőtt, amikor ez a szégyen a Nagytemplom mellett megesett, nem voltam abban a magyar nagyvárosban, ahol sajnálatos módon élek. Budapestre mentem egy konferenciára, s nálam okosabb és tájékozottabb újságírók előadását hallgattam a magyar sajtó, akarom mondani, a magyar társadalom állapotáról. Szomorú szívvel érkeztem, és még szomorúbb szívvel távoztam.

Nincs remény, ha jól értettem. Ebben a két szóban foglaltam össze magamnak a tanulságot, de nem tartok rá igényt, hogy igazam legyen. Nincs remény, azt hiszem, erre jutottak nálam okosabb és tájékozottabb emberek. S amikor az egyik előadó, egy országszerte ismert újságíró-kolléga olyasmit mondott, hogy „nem tudom, mi lesz ezzel az országgal, ha ez így megy tovább”, akkor én az órámra néztem, s bólintottam: aha, odahaza már áll a bitó. Ott leng Magyarország a keleti szélben, Európa nézi.

Hát ez lesz, kedves kolléga, ez lesz ezzel a levegőért kapkodó, ájult országgal.

Nem is tudta az az álomvilágban élő két nagymagyar papírkeresztény, hogy azzal a bitóval milyen kifejező dolgot csinált.

Arra az akasztófára, amit az Isten háza mellett fölállítottak, nem mást lógattak föl ők, mint a magyar nemzetet.

Ilyen az, amikor hazánk rosszabbik énje erőre kap: nem könyvet vesz a kezébe, hanem kalapácsot, és nem könyvtárat épít, hanem vérpadot. Kollektív öngyilkosságnak hívják ezt amúgy. Ezek fölakasztották a magyar népet, és most ott himbálózik minden magyar. Ezek a nagymagyar hóhérok, ezek tudnának legalább magyarul...

A Nagytemplom árnyékában fölakasztották a bábut, s az hiába ordít, hogy hagyjatok, nem értik. Engedjetek élni, ne öljetek meg, nem akarok meghalni. Dadognak, nyerítenek s röhögnek, ezek egyetlen könyörgő szavamat sem értik.