Ha egy okos és tudós ember őszintén szól hozzánk a jelenünket meghatározó kurzus ideológiai központjából, arra oda kell figyelni. Kivált, ha épp arról beszél, hogy nem kell hozzánk őszintén szólni. Lánczi András filozófus, a Századvég Alapítvány kuratóriumi elnöke a Heti Válaszban szokatlan módon nem hazugság-, hanem igazságbeszédként kezeli Gyurcsány őszödi szónoklatát. „Elfogadom, hogy felfogása szerint az igazat akarta elmondani. Csakhogy az emberek nem viselik el az igazságot – ezt már Platón óta tudjuk. Így tehát politikai hiba annak elmondásával kísérletezni.”

És mi mindent tudunk még Platóntól! Ő hosszú élete során az elitbe beleszületett arisztokrataként látta párszor Athénban váltakozni a demokráciát és a zsarnokságot, s egyik sem tetszett neki. Utálta a szofisták cinizmusát, mely igazolta az erősek uralmát a gyengék és a törvények felett. A demokráciával meg az volt a baja, hogy a köznép nem tudja felismerni a jót, elfogadni az igazságot, nem tud uralkodni a közvetlen vágyai fölött, ezért mindig rosszul dönt. Az a legjobb, ha nincs neki semmilyen döntési joga. Az igazság felismerésére képes filozófusoknak kell vezetni az államot, akik a teljhatalmukat önzetlenül csakis a közjó érdekében gyakorolják, a többiek meg betartatják a törvényeket, illetve engedelmeskednek. (Élete vége felé Platón is belátta, hogy önmagán kívül nem ismer ilyen ideális filozófust, ezért a demokrácia és az egyeduralom valamilyen optimális keverékét kereste.)

Platón kísért a tömegdemokráciák és totális diktatúrák korában. Látjuk, hogy vágyvezérelt, tömegtámogatott politikák gyakorta a szakadékba vezetnek. Másrészt az őszinte, önérdeküket fölvállaló zsarnokokat a jelenkorban felváltották az önmagukat Platón filozófuskirályainak képzelő zsarnokok, akik a közjó ismeretének egyedüli birtokosaként tartanak igényt teljhatalomra.

Lánczi erre a képmutatásra nem hajlik. Olyan egyenesen beszél, mintha nem is minősített volna minket erre érdemtelennek: „a politika mégiscsak a hatalomról és a vezetésről szól. A hatalom pedig vagy épül, erősödik, vagy dezintegrálódik és szétesik. Ez a természete. Nincs harmadik út”. Azt a lehetőséget sem hagyja nyitva, hogy demokratikus természetű hatalomnak kellene erősödnie: „Machiavellista, hegeliánus, nietzscheiánus, hobbesiánus vagyok, amitől a kantiánus, rawlsiánus baloldaliakat, liberálisokat persze a hideg rázza”. Akiket ez a hideg ráz, nem föltétlenül baloldaliak – tele van a világ jobboldali kantiánusokkal –, de föltétlenül demokraták, miután az említett urak közül az elutasítottak a demokrácia, a követettek pedig a demokrácia tagadásának filozófiai megalapozásán munkálkodtak.

Hobbes államában például az uralkodót csak a természeti törvények korlátozzák a törvényalkotásban, az alattvalókat pedig kizárólag a többi alattvalóval szembeni önvédelem joga illeti meg. Lánczi megmondja, mi az az „eszmei alap”, amire a kormányzás épül: „Először fordul elő a Kádár-rendszer kezdete óta, hogy az ország úgy él, ahogy a lehetőségei engedik, nem úgy, hogy kiügyeskedi hitelből, aztán majd lesz valahogy”. Függetlenül attól, hogy ebben mennyi az igazság, ez – a lehetőségeink fölött élés – az, amit a Fidesz sok éven át a leghevesebben tagadott, ez az, aminek megváltoztatásában a legkövetkezetesebben gátolta a kormányokat, ez az, aminek a fölismerésében a legkövetkezetesebben gátolta a népet, hogy az ne legyen kevésbé balga, mint amilyennek Platon vélte. S ennek, az igazság fölismerése elleni eredményes harcának köszönheti a Fidesz, hogy megszerezte a hatalommal való visszaélés és a demokrácia leépítésének a lehetőségét.

Lánczi András beszél, fölötte L. Simon László elnököl egy konferencián