A cikk azt sugalmazza, hogy Magyarország a szervezet elnökválasztásán az „uniós” (svéd) jelölttel szemben mindenki meglepetésére önálló jelöltet állított, és az „uniós” megállapodás ellenére (értsd: magyar visszalépés hiányában) az IUCN elnöke – nevető harmadikként – a kínai jelölt lett.

Ehhez képest fontos tisztázni néhány alapvetést. Az IUCN elnökjelöltjévé kétféleképpen válhat valaki. Vagy a szervezet politikai testülete (a Tanács) kijelöli, vagy pedig az IUCN öt régiójából legalább 40 tagszervezet (kormányok és civil szervezetek) ajánlása alapján, alulról jövő kezdeményezésként.

A Tanács a maga jelöltjeit február végén nevezte meg, s választása igen komoly hullámokat vert a tagság, főleg a társadalmi szervezetek körében. Olyan jelölteket állított ugyanis, akiknek – saját maguk által elismert módon – eleddig semmilyen kapcsolatuk sem volt az IUCN-nel. A svéd jelölt Anders Wijkman ugyanis karrierpolitikus, európai parlamenti képviselőként ment nyugdíjba, a kínai Zhang Xinsheng pedig katonai, majd UNESCO-diplomata volt. Ezt – a cikk állításával szemben – semmiféle egyeztetési eljárás nem előzte meg, főleg nem „uniós” körökben. A Tanács jelölése mögött a tagság a meglévő, illetve a várható támogatások motivációját látta felsejleni.

Ellenben – mint azt a cikk írója kicsit kelletlenül maga is elismeri – Kiszel Vilmos több mint húsz éve az IUCN aktív szereplője, tisztségviselője; szakmai felkészültségéhez, a zöldmozgalom iránti több évtizedes elkötelezettségéhez nem fér kétség. Mivel Kiszel urat a Tanács nem jelölte, ezért ő közvetlenül a tagsághoz fordult támogatásért, mégpedig kiemelkedő sikerrel. Elnöki indulását öt kontinens közel 60 társadalmi szervezete és kormánya (!) támogatta, természetesen a magyar kormány és diplomácia is. Értelemszerűen egy ilyen előkampány lefolytatása időt igényel, így Kiszel úr jelölti státusza csak július végén nyert visszaigazolást. A több hónapos késedelem (a mi olvasatunkban: versenyhátrány) tehát nem a magyar kormányzat rosszindulatú „puccsának” (sic!), hanem a jelöltállítás szükségszerű időigényének következménye volt.

A cikk további ártalmas csúsztatása az uniós vonatkozás visszatérő hangoztatása. Fontos leszögezni: az IUCN-ben (és más hasonló) szervezetben való indulás kapcsán semmiféle uniós hatáskör nincs, többek közt az IUCN sajátos szerkezete miatt sem. A szavazó tagság felét ugyanis kormányok, a másik felét társadalmi szervezetek adják. Ilyen közegben az uniós/nem uniós dichotómia nem értelmezhető.

A szerző adós marad azzal az információval, hogy egy svéd jelölt miért lenne „uniósabb”, mint egy magyar, különösen annak fényében, hogy az EU-s kormányok egy része a magyar jelöltet támogatta. Az egyébként valóban időigényes, „alulról jövő” jelölési folyamatra való tekintettel utolsó pillanatban állított jelöltről beszélni nem más, mint szándékos ferdítés.

Végül egy zárómegjegyzés: a cikk külképviseleti forrásokra hivatkozva állítja, hogy a magyar diplomácia az erős figyelmeztető jelzések ellenére sem volt hajlandó az eleve vesztes pozícióból visszaléptetni a magyar jelöltet a svéd ellenfél javára. Mintha a Külügyminisztérium vezetői valami sötét bura alatt ülve nem vennének tudomást a legelemibb jelzésekről sem, elvtelenségük és inkompetenciájuk pedig visszatérően súlyos szövetségi érdekeket sértene. Ezzel szemben, mint az IUCN-kampány felelőse, csak megerősíteni tudom: ilyen jelzések nem voltak, de ha lettek volna, azokat súlyuknak megfelelően kezelte volna a Külügyminisztérium.

Mivel a cikk minősítő állításai közül egyik sem igaz, ezért nincs is értelme következtetéseit értékelni. Mindazonáltal nehéz napirendre térni az olyan defetista szemlélet felett, amely egy alkalmas magyar jelölését bármely nemzetközi fórumon ab ovo valamely magasabb rendű „nyugati” vagy „uniós” érdek elleni támadásként éli meg. Számunka Kiszel Vilmosnak a szervezeten belüli népszerűsége, az IUCN széles tagsága részéről felé irányuló bizalom ennek a szemléletnek a legékesebb cáfolata. Amíg ilyen magyar jelöltek lesznek bármely nemzetközi szervezetben, a magyar kormánynak kötelessége kiállni mellettük.

A szerző helyettes államtitkár, Külügyminisztérium

Mivel Kiszel Vilmost régóta ismerem, munkájáról, a Göncöl Szövetségről anno elég sokat írtam is (kizárólag pozitív tartalommal), aligha igényel(t) bármiféle kényszert annak elfogadása, hogy szakértelme alapján akár IUCN-elnök is lehetne. A cikk nem ennek indokoltságát, hanem a realitását kérdőjelezte meg. Én magam nem a svéd jelöltet éreztem „európaibbnak” a magyarnál, hanem a svédeknek a jelölés során mutatott együttműködő, konszenzuskereső magatartását. Egy – gyakorlatilag – konszenzusos jelölttel szemben az utolsó pillanatban egy másikat elindítani, veszélyeztetve olyan közös európai érdekeket, amelyek elvesztését nem ellensúlyozza semmiféle kézzelfogható magyar előny –, ez pontosan az a magatartás, amely miatt mostanában zuhanásszerűen csökken az ország renoméja. Ami pedig a diplomáciai jelzések létét vagy nem létét illeti: lapunk a magyar diplomácia köreiből kapta a cikkhez az információt (olyan részletekkel kiegészítve, amelyekről mások nem nagyon tudhatnak). Ezek után csak két eset van: vagy jelezték az érintett diplomaták a főnökeiknek is, hogy Kiszel Vilmos jelölése ellenérzéseket szül, vagy megtartották maguknak ezt az információt, megvárva, hátha meg lehet úszni az ügyet nagyobb presztízsveszteség nélkül. Én az előbbit tartom valószínűbbnek, de –mondjuk külügyesként – az utóbbira sem lennék büszke.

Hargitai Miklós