Demokratikus országok politikusai nem szoktak tudományos kérdésekben kinyilatkoztatni. Ilyesmit csak a diktátorok engednek meg maguknak, és a slepp (beleértve a főminisztert) adja a kórust. A diktátorok, a hatalomban (bizonyos idő elteltével) kontroll nélkül maradnak, ontják az ostobaságokat, művészet, tudomány és sport „illetékes elvtársainak” érzik magukat. És a nótájuknak sajnos túl sok „jó magyar” fülben van bélelt helye. Most nem arról a bő félmillió stabil „radikális” szavazóról van szó, akinek ez a nóta a fülét rég eldugaszolta. Rajtuk már nem lehet segíteni, nekik ez – alighanem – végállapot, sőt öröklődhet is. A Fideszre 2010-ben leadott szavazatszám alapján további egymillió körülire saccolható azon szélső- és nem szélsőjobboldali „jó magyarok” száma, akik időnként hajlamosak bizonyos korlátok között összefüggéseket is gyanítani, netán észrevenni. Nekik szólhatna egy ilyen magyarázat, azonban ez a kísérlet azon szokott megbukni, hogy a „kis gondolkodók” pont a normális ember számára axiomatikus (erkölcsi) igazságok megemésztésére képtelenek. Így azután (az ilyesmiben kötelező optimizmust fenntartva) inkább csak magunknak zsolozsmázzuk el újra és újra: ha eltekintünk attól, hogy mind a nemzeti szocializmus, mind a sima megvalósult (sajna), akkor világosan látszik, hogy az egyik tűz, a másik víz, noha mindkettő okoz(ott) bajt. De hogy világosan érthető meghatározást is adjak: a nácizmus (a nemzetiszocializmus) ördögtől való, a szocializmus-kommunizmus pedig (minimum) Jézus Krisztustól. (Kétkedőknek és meglepetteknek ajánlott irodalom: Újtestamentum, különös figyelemmel a hegyi beszédre.) Ezért a nácizmus, illetve a kommunizmus vállalása, az azt vállaló személy erkölcsi megítélése szempontjából szintén nagyon eltérő. A náci a poklot, a kommunista a mennyországot tekinti megvalósítandó célnak. A náci az ördög katonája, a kommunista pedig – gyengébb idegzetűek most kapaszkodjanak meg! – Jézusé.

Természetesen nem maradhatnak említés nélkül az eszmék magvalósult változatai. Sajnos itt már el kell ismernünk egyetlen hasonlóságot: mindkettőt (gyarló) emberek ültették át a valóságba, és mindkettőt csak iszonyatosan sok áldozatot követelő diktatúrával sikerült lenyomni a többiek torkán. De amíg a Führer pártja lángba borította a világot, Leninnek legalább az utódai (Gorbacsov, majd Jelcin) letették a fegyvert. Kubában és Kínában megpuhult a diktatúra, és (noha igazán puha sohasem lesz) jól összebarátkoztak a liberális kapitalizmussal, és (ha egyáltalán, akkor) csak szavakban éltetik az eltorzult eszmét (sajna, időnként együtt a mi vezérünkkel). A „bolhák” – Észak-Korea és Venezuela – köhögnek, de tüdejük nincsen.

Az orbáni kurzus igyekezete, hogy elhitesse a társadalommal a létezett szocializmus és a náci fasizmus egy tőről fakadását, semmi mást nem szolgál, mint saját ellenzékének hiteltelenítését, ellenséggé és bűnözővé nyilvánítását.

Ám itt és most – szerencsénkre! –túl erős mellékhatásokkal jár az antifasiszta európai status quo megkérdőjelezése. És mivel az EU erre a bizonyos (antifasiszta) status quóra épül, tagországok esetében a két ideológia politikai célú egybemosása nem folytatható. Ez és sok más fontos (várhatóan nem csak magyar és román) ballépés megelőzése, illetve elkerülése érdekében készül Westerwelle német külügyminiszter uniós reformjavaslata. Hajrá, Herr Westerwelle!

Haskó László