Az összefogás-elméletek kutatása olyan népszerűvé vált az ellenzéki politikusok körében, mint a földönkívüliek létezését igazoló teóriák a radikális E. T.-rajongók széles táborában. Sorra jelennek meg bonyolult matematikai műveletekkel alátámasztott elemzések arról, milyen összetételű szövetség győzhet a Fidesz ellen.

Másfelől a reménybeli kormányváltás úgynevezett gátjává válik, aki kérdéseket vet fel a kormányzóképességről, netán közös programról vagy vízióról érdeklődik. Pedig az összefogás-elméleteknek aktuálisan kevés hasznuk van. A késő orbánizmusnak e szakaszában már nyilvánvaló, hogy a nemzeti együttműködés rendszere életképtelen: éppolyan gyorsan roskad majd össze, ahogyan megépült, s temeti maga alá az önreflexióra képtelen, értékvesztett miniszterelnököt és hatalomtechnikusait.

Ám a magyar társadalom, miként azt a bizonytalanok tömege jelzi, nem a hatalomtechnikusok műszakváltását várja, hanem a politikai korszakváltást. A hazug, korrupt, kontraszelekcióra épülő, átláthatatlanul működő szisztémák történetének végét.

A baloldal szellemi revitalizációjára kínált is esélyt a 2010-es összeomlás, ám az áttörés egyelőre elmaradt. Ez csak részint indokolható azzal, hogy a jobboldali kormány követhetetlen tempóban bontotta le a demokratikus intézményrendszert, s tette ezzel fő témává a kurzusváltás szükségességét. A „rendszervédelem” mellett nem szerveződött olyan „mozgalom”, amelynek kohéziós erejét a világkép adja: a baloldalnak továbbra sincs eladható sztorija.

Nem látszik, hogy érdemi és széles körű viták zajlanának arról: utat tévesztett-e a modernizációs narratíva (erről részletesen: Böcskei Balázs: Posztideológiák kora, Népszabadság, 2012. július 27.), nem tetszik-e olykor a kapitalizmus fetisizálásának a pénzügyi szektor mégoly érthető, de heves védelme, miként tehető átláthatóvá a pártfinanszírozás, s hogyan tüntethetők el az „autópálya-pénztárosok”, összeegyeztethető-e a pénzügyi fegyelmet igénylő kormányzással a mindent visszacsinálunk, visszaadunk ígérete, miközben nincs szó arról, miként képzeli el a baloldal például a sport és a kultúra újszerű működését.

Tudjuk-e, miként kerül a centrumba az esélyegyenlőség? És a nők helyzete, a Kádár-rendszer, az oktatási szisztéma, a jog és felelősség ideája, a hozzáférés a közszolgáltatásokhoz, a rend, a nemzethez való viszony, az elesettek, az általában véve gyengébbek kilátásai... Pedig – bármily kegyetlenül hangzik – a szörnyű gazdasági helyzet is segít: ebben a miliőben azonnal hitelét veszíti, aki jóléti ígéretek sorozatával kampányol.

A magukat a jobboldallal szemben pozicionáló pártok adnak válaszokat e kérdésekre. Nyilván képesek is komoly programot írni. Ám hiába van program, ha nincs sztori (részletesebben: Antal Attila: Ideológiai párbajképesség, Népszabadság, 2012. szeptember 1.). Nem tudjuk, mi a baloldal története, üzenete, álma. Hogyan és kinek kínálnak sanszot? Hogyan nyitják újra a társadalmi mobilitás csatornáit? Hogyan jelenik meg az elfogadás, a felzárkóztatás, a nyitottság a szakmai programokban?

Ma még lényegtelen, hogy van-e összefogás, mert ha a kormányváltó hangulat elemi erejű lesz 2013 nyarán, akkor az kikényszeríti a megegyezést.

A haladók önmagában hiába ígérik a demokratikus rendszer újraépítését. Ez sokat segítene a magyar demokrácián, de keveset azokon, akik miatt sürgető a kormányváltás. Márpedig főként miattuk kell tudnunk, a progresszívek miként képzelik el az országot, amelyben a kölyöknek nem elsősorban a szerencsében, az ambiciózus tanárban, esetleg a rokonokban kell bíznia, hanem a tehetségében és a munkájában.

Teljesen mindegy hát, hogy az összefogás teoretikusai hol tartanak, ha nem sikerül megfogalmazni s elmondani, mit jelent ma baloldalinak lenni Magyarországon.

Nem harang, csengő – az Országgyűlés elnökéé...