Holott most jó nekik igazán. Azt meg nem tudnám mondani, hogy meddig lesz miniszterelnök a mai, s hogy kicsoda vagy micsoda fogja megbuktatni, ám abban biztos vagyok, hogy ha bukik ez a mai kurzus, nem lesz itt annyi vesztes, mint amennyit gondolnánk. Nézem a szép arcú lányokat ellenzéki rendezvényeken, lobogó hajú ifjakat, komoly és eltökélt férfiakat, amint az új világról beszélnek, ami azután jön, hogy ezeket elzavarják, és nem tudom, hogy tudják-e, de az az új világ is a Martonyik és Navracsicsok világa lesz. De nem azért, mert olyannyira nélkülözhetetlen lesz a szakértelmük, hanem mert ott fognak állni a pulpituson, és azt fogják kiáltani a világ négy tája felé, hogy áldozatok voltak.

A külügyminiszter már most úgy beszél, hogy közben kikacsint a beszédből, jelezve, ő se úgy gondolja, ahogyan mondja, de hát ezt kell tennie, nyilván az oroszok kényszerítik őt, géppisztolyt a hátának szegezve; nincs olyan kurzus, aminek ő odaadó, hű szolgája ne volna. A másiknak kevesebb az esze, nem is túl művelt, ám figyeljük meg: mindig ellentmond a gazdájának, igaz, éppen csak egy kicsit.

Amikor az bekeményít, ő megbékélést említ, amikor félázsiaiak vagyunk, ő az európaiságunkról beszél, az ellenzéki sajtó rendre be is dől neki; én már akkor megmondtam, fogja mondani, és senkinek se jut majd eszébe, hogy közben hány cinikus és sunyi döntést hozott vagy készített elő. Csaknem két és fél év kormányzás nagy idő, ezalatt mindenkinek akad legalább egy olyan mondata, amiről később azt állíthatja, hogy bírálat volt, sőt ellenállás, s hogy ő tulajdonképpen belülről bomlasztotta az elnyomó rendszert.

Az államelnök is sorra adhatja majd az interjúkat, hogy nála nem ment át minden törvény, ráadásul ő korábban a zsarnok személyes brüsszeli száműzöttje volt, és vajon ki fogja felidézni, hogy a köztársaság lebontásában kulcsszerepet játszott. És nemcsak elnök van, és nemcsak miniszterek, de egyéb párt- és kormánytisztviselők, szóvivők és háttéremberek, megyei meg járási potentátok, több ezer polgármester és jegyző a helyettesekkel, a haszonleső értelmiségiekről, pláne a sajtómunkásokról nem is szólva.

Jó kis ország vagyunk, itt ezerszám születnek majd a visszaemlékezések, hogy a szerző miféle leleménnyel fúrta, faragta az elnyomót, szállt vele szembe, óvta tőle a népet, csak hát persze kis pont volt ő ahhoz, hogy megváltoztassa a világot. Aki viszont már csak a posztjánál fogva sem lázadhatott a zsarnok ellen, az nyilván parancsot, utasítást hajtott végre, próbált csak volna ellenkezni. Itt nem is olyan sokára ki fog derülni, hogy mint már annyiszor az elnyomatásaink során, a kétezer-tízes évek első felében is a titkos ellenállók és partizánok országa voltunk, sőt még annál is többek, itt 2010 tavaszán alig-alig szavazott valaki Orbánra, a nagygyűlésein, utcai vonulásain senki nem vett részt; újra csak nem tehettünk semmiről, megint a magyar fátum temetett maga alá minket.

Szép arcú ifjak, eljön-e valaha is a ti időtök?

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa