A történelem és a látószögek
De fontosabb itt szót ejteni arról, hogy Rory Stewart milyen kritikus a történetírás nemzeti látószögével, azzal, hogy a történelmileg felhalmozott és rögzített tapasztalatok ennek következtében milyen vészesen egyoldalúak. Rory Stewart nem valami történetírói etalonként idézi a többnyire csak Lady Sale-ként emlegetett Florentia Sale naplóját, hanem mint az értelmezésre váró történelem részét. De miért is érdekes ez a napló?
„Sale hobbija a kertészkedés volt, s egy kiváló konyhakertet alakított ki, miközben én a virágokat ápoltam, amelyeknek csodájára jártak az afgán úriemberek” – írta Robert Sale tábornok felesége, Florentia Sale az 1839–42-es úgynevezett első angol–afgán háborúról vezetett naplójában. Sale tábornok többször kitüntette magát a gyarmati háborúkban, s amikor 1839-ben elfoglalták Kabult, felesége és legkisebb lánya is csatlakozott hozzá, miként a többi családos angol tiszthez is a maga családja.
A háború célja a már az angolok kezében lévő indiai szubkontinenst feltételezetten fenyegető orosz terjeszkedés meggátolása volt, egy olyan ütközőállam kialakítása, amelynek trónjára egy afgán bizalmasukat ültetik. Mindez azonban nem találkozott az afgán törzsi vezetők tetszésével, s ez a háború, mint ismeretes, a megszálló hadsereg teljes megsemmisülésével, katonailag szégyenteljes vereségével végződött.
Az elpusztult 15 ezer fős hadseregnek azonban, a kor viszonyainak megfelelően, talán csak egyharmada volt katona, a többségük kiszolgáló személyzetből, a tisztikar kényelmét szolgáló szolgálattevőkből állott. A viszonylagos kényelemnek s az afgán úriemberek vizitjeinek 1841 decemberére vége szakadt, s következett a megsemmisülés kálváriája. A mindezen eseményekkel foglalkozó jelentések, csapatnaplók, levelezések tömegéből messze kiemelkedik szenvtelen pontosságával, rezerváltságával Florentia Sale dokumentatív prózája, amely minuciózusan rögzíti kilenc hónapos fogságukat, az éhezést, a tetveket, a földrengéseket vagy akár a kannibalizmus eseteit.
Amikor ők, a részben pozíciójuk miatt megkímélt nők és gyerekek 1842 januárjában megpillantják a szétvert sereg egy maradékát, a katonákat, akik jórészt ruhátlanul, fagyási sebekkel borítva útjukba kerülnek, a következő sorokat jegyzi le: „Ezek a nyomorultak, akik még éppen túlélték a katasztrófát, a szörnyű éhségtől űzve, életüket halott bajtár saik elfogyasztásával tartották fenn.” Az efféle sorokat persze a korabeli kiadásban saját kezűleg ő maga húzta ki a British Múzeumban máig őrzött kéziratból, mert hisz a tárgyilagos részletezésnek is megvannak a határai. A fogság kilenc hónapjának történetét rögzítő napló már 1843-ban nyomtatásban is megjelent, sorozatban közölte a londoni The Times, s számos kiadása volt világszerte, több példány is fenn van a világhálón.
Az Egyesült Államok 2001-es, a New York-i merényletet követő afganisztáni bevonulása után kezdték újra emlegeti, magam is akkor szereztem tudomást róla. A napló könnyen olvasható, noha a szövegben igen sok az úgynevezett angloindián szó, vagyis az a szókincstömeg, amelyet az angol nyelv a brit gyarmatosítás során, részben csak időlegesen, magába szívott. Az ilyen szavakat Lady Sale magától értetődően használja, hisz Madrasban született, nyolc életben maradt gyermekének többségét Mauritiuson szülte, s ő maga Dél-Afrikában, Fokvárosban hunyt el mint már birodalomszerte ismert, igazi híresség. A napló szenzációs siker volt, s akarva-akaratlanul történelmi momentummá lett.
Lady Sale nyilván nem volt hétköznapi személyiség, és tartása, keménysége, panaszt nem ejtő visszafogottsága a birodalom vezetésére hivatottnak tartottak mintaadó típusává tette. Lányának férje, Sturt kapitány a Kabulból való menekülés során megsebesül. Erről ennyi szerepel a naplóban: „Dr Bryce megjelent, és ellátta Sturt sebeit, de láttam arckifejezéséből, hogy nincs remény. Ezt követően az én csuklómból is kivágta a lövedéket, és bekötözte sebeimet.” Július 24-én a következőket jegyzi be: „Délután kettőkor Mrs. Sturt megajándékozott egy lányunokával – egy női fogollyal több.” Ennyi. Semmi további részletezés, sírás, panasz.
Lady Sale-t aztán fogadta Viktória királynő, hajót neveztek el róla, s Ausztráliában róla s férjéről még egy várost is. Igaz, a sok ember életébe kerülő afganisztáni kaland – mint ezt azóta Nagy-Britannián kívül több ország is megtapasztalhatta – kínos kudarccal végződött, de Lady Salemáig forgatott naplójából nem a vereség, hanem a birodalom vezetésére hivatottak karaktere mutatkozik meg, kompenzálandó a vereséget, felmutatva a brit morális fensőbbséget. A politikai és katonai kudarc miatt az akkori politikusok és katonák egymásra kenték a tudatlanság, az inkompetencia és a becstelenség vádját, s számos történész máig ezt variálja, miközben ügyet sem vet az afgánok szempontjaira.
Rory Stewart kritikus írásából – miként számos más forrásból is – kiderül, hogy a szándékuk szerint sine ira et studio, azaz elfogultság és részrehajlás nélkül munkálkodó, de nemzeti, birodalmi keretekben maradó szorgos történészek néha szép, de igencsak egyoldalú műveket hoznak létre. Minden kimunkáltatik, de csak saját szempontból; minden saját fecni feldolgoztatik, de a Kabulban perzsa nyelven fellelhető, a híradások szerint igencsak szofisztikáltan írt elemzésekre, naplókra, jelentésekre, leírásokra nem terjedt ki a legutóbbi időkig a brit történetírás figyelme. De nem azért, mert az angol történészeknek hiányos a nyelvtudásuk, hanem mert a történetírás nemzeti látószögéből ez érdektelennek tetszett.
A mese persze rólunk is szól. Mi még nagyhatalom se vagyunk-voltunk, de az oktatásban is érvényesülő szűkös, nemzeti látószöget akkor ugyan mi indokolja? Olvashatunk-e a török hódoltság idejéről a török forrásokkal egyazon mértékben számot vető történelmi elemzéseket? Csökkenne-e a Kossuth és Görgey vezette szabadságharc értéke, ha a császári oldal adatait és szempontjait a magyaréhoz hasonló arányban és súlyban olvashatnánk a tárgyilagosság végett? Vagy nem részei a trianoni szindrómának a cseh, a szlovák, a román, a szerb, a horvát, a szlovén és az osztrák történések és történészeik akkori és mai véleménye, érve és vitája?
Nem lenne-e jobb, ha a nadrágszíjparcellás történelmi szemléletünkből egy tágasabb vagy legalább a kelet-európai térséget átfogó szemlélet bontakozna ki? Ehhez persze európai egységben, de legalább kelet-európai összetartozásban gondolkodó állampolitikák kellenének, aminek sok jelét ugyan nem látjuk. Bízhatni azonban, hogy vannak világra nyitott történészeink, történelemtanáraink is, akikben él a kíváncsiság az ellenség, az ellenfél, a partner nézőpontja iránt is, akik a hagyományos történetírásunkra jellemzőnél tágabb látószögben láttatják európai uniós jövőnket indokoló múltunkat.
