Aki ugyanis ezt az érvet előadta, prominens tömeggyilkosok büszke követője. Nyilvános nyilatkozatai szerint Szálasi „aszemitizmusával” azonosul: vagyis a teljes zsidómentesség híve. Ennek elérése érdekében gyilkos terrort javall. Miként azt többször leszögezte, „a német Werwolf terroregységeket tartja a mai időkben követendő példának”. (Ezeket az egységeket szenvedélyes gyilkossá fanatizált 12–18 éves gyerekekből szervezték.) Mögötte áll egy nagyjából hatszázezres szavazótáborral rendelkező párt, s annak elnöke, aki mindig kiállt mellette, s melynek képviselője az ő eszme- és vádlott-társa. A magyar bírósági gyakorlat közveszélyes impotenciáját jelzi, hogy ezt az urat eddig még nem ítélték el uszításért, miként a lehető legegyértelműbben uszító többi urat sem.

Nagy kísértés azt mondani, hogy egy ilyen szájból származó érvvel nem foglalkozunk. De ez önbecsapás. Ha egy érvvel nem tudunk mit kezdeni, akkor sem fogunk tudni, ha más szájból jön.

Odáig talán még könnyen és széles körű egyetértéssel eljuthatunk, hogy pofátlannak nevezni a zsidókat nem büntetendő cselekmény, de nem is helyes. Ha mindenkit elítélnének, aki magyarra, cigányra, románra, keresztényre stb. ilyesféle pejoratív megjegyzéseket tesz, sok millió elítélt lenne az országban, csak szólásszabadság nem lenne. Ebben az esetben a pofátlanzsidózó urak vádlott-társa a magyart a diktatúra pocsolyájában röfögő és zabáló, genetikusan alattvaló, se tanulni, se dolgozni nem akaró, irigy, potenciális gyilkosnak minősítő Kertész Ákos lehetne. Márpedig nemhogy az elítélését, de a vele szembeni egyéb szankciókat sem támogatták még azok a demokraták sem, akik a kijelentéseit szörnyűnek minősítették.

A nehéz kérdés most jön: lehet-e helyes a németek precizitásáról beszélni, ha nem helyes zsidó pofátlanságról? Ez utóbbi nem azért helytelen, mert egy zsidó nem lehet pofátlan, hanem azért, mert a pofátlan zsidók pofátlansága éppúgy nem vetíthető rá a zsidóságra, mint mondjuk a pofátlan németeké a németségre. Az ilyesfajta kijelentések nem tartalmuknál, hanem jellegüknél fogva helytelenek. Egy személyes tulajdonságot terjesztenek ki különböző tulajdonságokkal rendelkező személyek csoportjára, s ezzel olyasmit állítanak, mely a csoport egy részére (tök mindegy, mekkorára) biztosan nem igaz. Minden ilyen jellegű állítás jellegénél fogva hamis. Történetileg és szociológiailag minden csoport jellemezhető, de személyes tulajdonságokkal nem. De ha hamisak a pejoratív általánosítások, akkor a pozitívak is azok. A német precizitás pl. Ha az egyiket nem fogadjuk el, akkor bizony le kell mondanunk minden szép jelzőről, mellyel a mieinknek vagy másoknak kedveskedhetünk. Nem lehetünk szolidárisak üldözött kisebbségekkel úgy, hogy szép vonásokat általánosítunk rájuk, hogy megkedveltessük őket. Ha szabad egy népet úgy általában kedvelni, akkor sajnos utálni is szabad. Vagy-vagy. Megpróbálhatunk kitérni e kellemetlen következtetés elől azzal, hogy a pozitív általánosítás a negatívval ellentétben nem árt. De ez nem igaz. A pozitív általánosításnak az az üzenete, hogy a negatív éppúgy igaz lehet. Hányszor hallottam már a zsidó ész dicséretét! És buta, fiatal zsidóként, mit tagadjam, szerettem is hallani. Amíg be nem láttam, hogy az okos zsidó és a pofátlan zsidó ugyanaz a nem létező zsidó.