Valaczkay Gabriella Messze van-e Cegléd Auschwitztól? című riportja lényeges és aktuális jelenséget járt körül: miért alacsony intenzitású a holokauszt oktatása? A társadalmunk elviselhetőségét kikezdő tudáshiány igazságaira csak árnyalt igazságok révén közelíthetünk. Ennek nem felel meg az egyik interjúalany, György Péter állítása: „A Fidesz térben odébb tolta ezt a múzeumot, a Páva utcába, egy fal mögé. Ezzel meg is pecsételte a sorsát: gettósította a szó legszorosabb értelmében.”

A holokausztot bemutató múzeum, valamint kutatási és oktatási intézmény ötletét a nem sokkal a rendszerváltás után létrehozott, Vámos Tibor akadémikus vezette Auschwitz Alapítvány küzdötte ki. Később fiatalemberek csoportja a világhálón, virtuális úton készített volna múzeumot. A két társaság – Tom Lantos felszólítására – egyesült azzal a stratégiával, hogy tervüket a hitközséggel és hitközségi épülettel valósítják meg. E civil kezdeményezésbe vonják be a mindenkori kormányzatokat. A Rumbach vagy a Páva utcai zsinagóga volt a hitközség két lehetséges apportja –, az utóbbi győzött. A rendszerváltás utáni kormányok azonban egy ideig elzárkóztak a terv valóra váltásától. Vámos Tibor legnagyobb meglepetésére az első Fidesz-kormány fogadta be a kezdeményezést. 1999-ben a parlament jogszabályban döntött az intézmény – közalapítványi – megvalósításáról. A Fidesz 2002-re, amikor is elbúcsúzott a hatalomtól, a holokausztemlékezés ideáját intézményi és anyagi elkötelezettséggel bebetonozta. Sőt, a kezdeményezőket nevezte ki a „projekt” élére.

Pokorni Zoltán 2001-ben felvetette a hivatalos állami emlékünnepek sorába a holokauszt-emléknapot (az év április 16. napját, az első Auschwitz-váróterem-gettó – az ungvári – fölállítása napját). Azaz: hiteles dátummal szakralizálta a magyar holokauszt emlékét – ami az e napon tartott Élet Menete rendezvénnyel spontán hagyománnyá szervült. Pokorni bevezettette a középiskolákban a kötelező holokausztoktatást. Érdemes felidézni a 2003. április 16-án, az első holokauszt-emléknapon mondott beszédét – ma valóságos gyógyírként hat ahhoz képest, hogy frissen munkába állt államelnökünk – igencsak szakrális helyen: Jeruzsálemben – a magyar állam és társadalom szerepét a holokausztban tétlen, „nem megvédő” nézőként pozicionálta – ellentétben a tapasztalattal és emlékkel, mely e szerepet az „elkövetői” oldalon tudja.

„Április 16-át jelöltük ki erre a napra, mert ezen a napon állították föl 1944-ben, az akkori Magyarország területén, Kárpátalján az első gettót. Nem egy távoli kisváros a világtörténelem zugába száműzve, nem mások ügye a holokauszt, hanem a magyar nemzeti történelem része. Akiket megöltek, magyar emberek voltak. És akik ebben a munkában segédkeztek, nem kevesen, szintén magyarok voltak. Ahogyan egy felnőtt ember, úgy egy felnőtt nép is őszintén szembe kell hogy tudjon nézni a saját hibáival, sőt bűneivel, ahogyan büszke lehet a saját erényeire és dicsőségére is. Ettől leszünk felnőttek. Azt gondolom, Magyarország ebből a szempontból felnőtt. Nem azért alkottuk meg, vagy nem azért javasoltuk a holokauszt emléknapját, hogy bűntudatot keltsünk a felnövekvő fiatal generációkban, hanem azért, hogy felelősségérzetet. (...) Nincs más reményünk; a technika semmilyen újdonsága, fejleménye nem óv meg bennünket attól, hogy holokauszt vagy ahhoz hasonló népirtás előforduljon.”

„A holokauszt-emléknap csak részben arra való, hogy tisztelegjen az áldozatok előtt. Nagyobb részben, talán én személy szerint ezt tartom a fontosabbnak, arra való, hogy a saját gyerekeinkben, minden egyes felnövekvő korosztályban fölépítse, újraépítse azt a gátat, erkölcsi tartást, ami ahhoz kell, hogy ellenálljon a gonosznak... ez véd meg minket a következő évtizedekben, semmi más” – nyilatkozta egy évvel később Pokorni a Nap-keltében. Társadalomtörténeti adalék, hogy az azonosulásra késztető idézetekre nem baloldali és liberális médiumokban, de a legszélsőségesebb jobboldali fórumokon bukkantam. Az idézetekkel azt próbálták érzékeltetni, hogy a Fidesz miért vesztette el 2002-ben a választásokat. Ha azonban a párthoz kötődő holokausztemlékezettel kapcsolatos tevékenység miatt egyetlen szavazó is eltántorodott a Fidesztől az igen kevés szavazattal elvesztett választásokon, ezt a maga helyi értékén kell kezelni.

2002-től a szocialista és liberális kormányzatnak nyílt lehetősége, hogy ne „zárja gettóba” a holokauszt emlékezetét. A Páva utcai Holokauszt Emlékközpont a kapavágástól az üzembe helyezésig e kormányzat alatt valósult meg. A többéves folyamat során kuratóriumi tagként, de inkább partizánként igyekeztem megfúrni a „projekt”-et az „emlékezés helyei” elmélet alapján. Pierre Nora francia történész nevezetes Les lieux dememoire esszéjében kifejtett nézet szerint lényegbevágó, hogy az emlékezet helyeinek valóságos kapcsolata legyen azzal az eseménnyel, amelyre az emlékezés vonatkozik. Hol volt György Péter mind ez idő alatt? Hallatta-e befolyásos hangját, hogy kiszabadítsa a holokauszt emlékét a „gettóból”?

S ma is hol őrizné az emlékeket? „…az emlékezet helyeinek a városi szövetekben kell helyet kapniuk – állítja György Péter. – A Páva utca kívül van ezen. Az autentikus történelmi hely a gettó lett volna, benne a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógával”. Mi a különbség a Páva és Rumbach között? A Páva felépültével kiderült: ide legalább beparkolhat néhány iskolabusz és van mód konferenciák, közösségi programok lebonyolítására, ami a városközpontban, Otto Wagner, a szecesszió világhírű építészének egyetlen magyarországi alkotásában lehetetlen. S miért az egykori gettóban? Ha a holokauszt „a magyar társadalomtörténet katasztrófája”, máskülönben a budapesti gettó: Európa egyetlen gettója, amely elkerülte az Auschwitzba történő deportálást.

György Péter szerint „a holokauszt emlékezetének egyik legfontosabb célja ma Magyarországon az, hogy megvédje a cigányokat” – hangzott el egy riportban.

Igen szelíden: másért, más kondíciókból és máskor nem szenvedhette a magyar be(vagy be nem)fogadó nép a zsidókat, és másért a cigányokat. A holokauszt kizárólag a zsidó néphez és történetéhez kapcsolódik – a maga világtörténeti, s ezen belül a magyar modernitás korának kontextusaiban. Éppen ezért a magyar holokausztot és a cigány porajmost nem tanácsos egy elbeszélésnek tekinteni.

A holokauszt oktatása nem érheti el a célját, amíg nem lehet egy hiteles helyen emlékezni, ahol az elbeszélés szereplőit a nevükön nevezik. Addig az iskolai órák, az emléknapok kevés intenzitással teremthetik meg a föloldó azonosságot a történelmi múlttal. A német példa bizonyítja, a fájdalmas önvizsgálat ismét erős és boldog népet adott vissza. Hasonló folyamatban s nem pártokhoz fűződő kormányzatokban vagyok érdekelt. Ama hiteles helyek ugyanis nem a „városi szövetekben” vannak – hanem a város szélein, ahol a magyar városok „szövetébe” szervesen beszövődött zsidóságot rapid kiszálazás után az Auschwitzba szállítás és elpusztítás céljából expediálták. Ama „mágikus-szimbolikus” pontokon, ahol kilökték őket a magyar civilizációból a nagy apokalipszis űrjébe. A vasútállomásokról és a rendre mellettük fekvő téglagyárakból. Ahogy ezt számtalan emlékezés leitmotívja megörökíti. Budapesten a Józsefvárosi állomásét Somlyó György Rámpája érzékíti meg az irodalomban (apám is innen indult Bergen-Belsenbe – „államköltségen”, ahogy ezt szereti hozzátenni), vagy a szentendrei HÉV melletti téglagyárakban. Ahol Kertész Imre „sorstalansága” is indult.

A szerző író