Kettő is van már demokratikus ellenzéki pólusból, folyik a tippelgetés a miniszterelnök-jelöltre, s gyakran hangzik el a sürgetés az összefogásra. Arról viszont kevés szó esik, mi volna az a politika, aminek érdekében össze kell – vagy nem kell – fogni, s hogy a titkos vagy nem titkos miniszterelnök-jelölt milyen irányt mutasson, ha majd mint fároszt üzembe helyezik. A József Attila Alapítvány által közzétett Ajánlat Magyarországnak című vitairat minimális célja, hogy párbeszéd induljon arról, merre mozduljon el az ország a mélypontról.

Bár a kormányfő mindegyre a sikeres új gazdasági modellről beszél, megfigyelhető, hogy ő maga is kevés jelzőszámát tudja bemutatni e példátlan sikernek. Mikor Orbán Viktor az államadósság csökkentését említi, ehhez őszintébb pillanataiban hozzáteszi: az adósság abban az esetben mérséklődött, ha a 2010-es forintárfolyamon számoljuk. Ez az retorikai fordulat – de mondhatjuk úgy is: nonszensz – pillanatokon belül az alaptörvényben is szerepelni fog. A kormány ugyanis felmentést adna magának az adósságcsökkentő politika általa feltalált alaptörvényi kötelezettsége alól: az az adósságnövekedés nem is számítana, amely az árfolyam-ingadozásból fakad. Ettől még az adósságot adott árfolyamon kellene törleszteni, de legyen ez a tények baja.

A kormány másik büszkesége a csökkenő deficit. Arról a deficitről van szó, amelyet az Orbán-kormány 2010-ben növelni szeretett volna, hogy markáns kiadásnövelő politikát hajthasson végre, ám erre – kizárólag a kormányt meglepő módon – az Európai Unió nem adott lehetőséget. Ezzel vált a kabinet számára létkérdéssé az unortodox megoldások alkalmazása, valamint itt nyílt meg Orbán Viktor és Brüsszel konfliktusa. A 2011-es büdzsét a magán-nyugdíjpénztári vagyon alkotmányellenes államosítása mentette meg. A 2012-es költségvetés hiánya nagy eséllyel valóban a GDP 3 százaléka alatti szinten marad, betudhatóan a masszív megszorítást végigvezető két Széll-tervnek. 2013 minimum bizonytalan, hiszen a kormány – immár legalább harmadszor – felültervezi a növekedést, és számos elemző tartja megalapozatlannak egyéb várakozásait is.

A miniszterelnök harmadik büszkesége a közmunka. Orbán Viktor szerint nem jóléti államra, hanem munkaalapú társadalomra van szükség; a fazékból kidagadó tüdőről elhíresült kőszegi szereplésekor azt is világossá tette, hogy Magyarországon nincs és nem is lesz jóléti állam. Csakhogy bármely fajta jóléti állam munkaalapú. Ha e két fogalmat ellentétként kezelik, az a beszélő szándékáról árul el sokat. A másik jelentős probléma, hogy a közmunka nem oldja meg a tartós foglalkoztatási válságot. Érdemes megfigyelni, miként lett a 2014-re ígért háromszázezer új munkahely tervéből előbb felerészt közmunka, majd egészen az. A dolgoztatott és ellenőrzött szegények „szép új világa” azonban nem termel értéket, nem pörgeti a gazdaságot, nem biztosítja a megélhetést, ellenben fokozza az érintettek kiszolgáltatottságát.

A magyar gazdaság lényegében áll. Ami tavaly nőtt, az idén csökken. A foglalkoztatás közmunka nélkül szintén alig moccan. A gyorsnaszád süllyed. A létminimum alatt élők száma négymillióra nőtt, a kormány pedig –valóban unikális módon – a társadalom szétszaggatásában gondolkodik. A középosztály és a szegények Orbán Viktor által 2009-ben meghirdetett koalíciója a gyakorlatban nem jött létre, a rendszerváltás veszteseinek veszteségei fokozódnak.

Ebben a helyzetben a Fidesz mintha tudatosan arra törekedne, hogy kevesek politikai aktivitását fenntartsa, míg másokat benne hagyjon az elkeseredés és kilátástalanság szülte passzivitásban. Ha a kormánnyal elégedetlen többséget sikerül távol tartani a szavazástól, akkor a voksoló kisebbség többsége biztosíthatja a kormánypárti győzelmet.

A kormányoldallal szemben 2010 után heterogén ellenzék tűnt fel, amely a hatékony működés és együttműködés útjait még csak keresi. Ahogy a jéghegynek is csak a kisebb része látszik a víz felett, úgy a demokratikus ellenzéki alternatívának is csak kisebbik részét teszi ki a szövetségpolitika. Bár nekem ez kiváltképp kedves témám, mégis be kell látni, hogy a történet nem elsősorban erről szól. Ez akkor is igaz, ha az új és egyre kacifántosabb választási szabályokhoz való alkalmazkodás nélkül, rossz szövetségpolitikai stratégiákkal simán el lehet veszteni a választást a Fidesz által megteremtett játékszabályok közepette. Ezzel szemben az adekvát együttműködési stratégia hozzásegíthet ahhoz, hogy saját választási szabályainak torzításai a Fidesz ellen dolgozzanak. Van azonban egy logikailag ezt megelőző kérdés: mire szolgáljon, mit segítsen elő az összefogás. Abban konszenzus mutatkozik, hogy elvetendő az Orbán-féle alaptörvény, amely hatalmi szóval igyekszik eldönteni hosszú történelmi és politikai vitákat. A jogállam és a jogbiztonság intézményi kereteinek helyreállítása – ami iránt az Ajánlat elkötelezett – valóban alapvető fontosságú. Ám arról már lehetnek viták, miként menjen ez végbe, ha esetleg a demokratikus oldalnak nincs kétharmada a 2014-ben startoló Ország gyűlésben. Ki meddig menne el, hogy a normalitás helyreállhasson?

Ott vannak továbbá a gazdaság és a társadalom ügyei. Szembe kell nézni azzal, hogy az Orbán-kormány ugyan súlyosbította a problémákat, de ezek jelentős része korábban is létezett. A foglalkoztatási válság negyedszázada tart és ugyancsak az 1980-as évek vége óta nő a szegénység. Döbbenetes a létminimum alatt élők négymilliós létszáma, ám előtte másfél évtizedig hárommilliós volt ez a tömeg; nem volt rendben az sem. A szegénység ellen tett lépések hol nagyobbak, hol kisebbek voltak, hol elkötelezettebb, hol érdektelen volt az aktuális kormányzat, ám lényeges elmozdulás nem történt. Az oktatást húsz évig ide-oda rángatták, jobb és rosszabb szándékkal. A legutóbbi egészségügyi reform nem pusztán azért holt hamvába, mert a vizitdíjas népszavazás jogi fenoménként áthatolt az Alkotmánybíróságon, hanem azért is, mert a reformra szövetkező pártok alapvető kérdésekben sem értettek egyet.

A gazdaság 2012-ben recesszióba süllyedt, de érdemi növekedés már hatodik éve nincs. A költségvetési hiány jövőre valószínűleg ismét átcsúszik a 3 százalékos sávon, de mikor volt ez másként? Az adósság veszélyesen magas – amióta az eszemet tudom, így van. A leginkább válság sújtotta régiók két évtizede ugyanazok.

Távolról sem szeretném azt a képzetet erősíteni, hogy az elmúlt húsz év, ahogy van a szemétkosárba való. Azonban, miként a Kádár-rendszer kifulladt a nyolcvanas évtizedre, úgy a demokratikus rendszerváltás sem tudta megoldani öröklött és saját problémáinak garmadáját. Ez összefüggésben volt a világgazdaság helyzetével, a kibontakozó globális versennyel, a pénztőke sosem látott súlyával, az új típusú egyenlőtlenségtermelő mechanizmusokkal. A Harmadik Köztársaság sem politikai, sem gazdasági-társadalmi értelemben nem volt válságtűrő, mert a papíron létező szabadságot kevesen élhették meg sajátjukként, valódi sorsválasztási lehetőségként. Nem a szabadsággal volt a baj, hanem azzal, hogy nem volt mindenki számára megélhető.

A nagyarányú szegénységgel együtt élő, egyenlőtlen, esélyt nem nyújtó társadalom, amelynek vezetői nem képesek átgondolt és stratégiai érzékenységű közpolitikára, saját erőforrásait éli fel és saját képességei alatt teljesíti. Ha ez az állapot tartós, akkor a képességek határai beszűkülnek.

Az Ajánlat Magyarországnak alapértéke a szolidaritás, a részvétel, a leszakadó térségek kapcsán alkalmazott pozitív diszkrimináció, a befogadó szemlélet az oktatásban, az állampolgári jogok helyreállítása és bővítése. Kötelező minimumszintet határozna meg egyes közszolgáltatások esetében, felélesztené a közművelődést, zöldebb, fenntarthatóbb gazdaságot és rugalmasabb energiaszektort hozna létre. Gazdaságpolitikai változásokkal ösztönözné munkahelyek létrejöttét, progresszív adózást vezetne be, és egyebek mellett megerősítené Magyarország helyét a kül- és biztonságpolitikai szövetségi rendszerekben.

A szöveg ellentéte az Orbán Viktorféle Magyarországnak, de nem a 2010 előtti világ lenyomata. Gondolkodásmódjában az MSZP 2000-es programjára hasonlít, azzal a jelentős különbséggel, hogy a szocialisták tizenkét éve optimizmussal telve fogalmazták meg céljaikat. A mai viszonyok, akár ha az európai baloldal, akár ha az európai gazdaság helyzetét tekintjük, erre a fajta optimizmusra nem adnak okot – bár minimális optimizmus szükséges ahhoz, hogy legyen kedv bármiféle cselekvéshez. Ráadásul most messzebbről is kell indulni, hiszen tizenkét éve nem volt kétharmados, mindent átrendező Fidesz-kormány, ami most van, volt viszont negyvenszázalékos ellenzék, ami most nincs.

Mostanra továbbá a magyar társadalom tizenkét évvel több csalódáson van túl. Ma minden ígéretet, célt és víziót sokkal nagyobb szkepszis fogad. Most, amikor aztán tényleg a vad víziók korát éljük, nem is baj a tartózkodás, hiszen ez az állampolgárok egészséges önvédelmét alapozhatja meg a világmegváltás-szédelgőkkel szemben. Akkor okoz csak problémát, ha a vita és a gondolkodás akadályává válik, és a „minden mindegy, innen menekülni kell” attitűd kerekedik felül. A célok felvázolása elengedhetetlen eleme minden programalkotó folyamatnak, de a végrehajtás és a működtetés képessége is nélkülözhetetlen. Az állampolgárok érdeke elsősorban az, hogy érdektelenség, lesajnálás, címkézés helyett valódi vita folyjék a 2014 utáni világ reális lehetőségeiről, s hogy az ígéretlicitet kivételesen váltsa fel a megalapozott ajánlatok versenye.

A szerző politológus