Orvos lesz – jelentette ki ismerősöm, amikor a gimnáziumot kezdő fiától megkérdeztem, hogy van-e arról elképzelése, hogy merre tovább a középiskola után. – És milyen orvos? – folytattam. – Anya szerint nőgyógyász vagy fogorvos legyek, de a sebész is szóba jöhet – felelte a gyerek. Ilyen és hasonló párbeszéd sok magyar családban elhangzott már. 

Mert általában a szülők döntik el, hogy mi legyen a gyerekből. A választásuk legfőbb szempontja pedig az, hogy miből lehet megélni. Itthon, és egyre inkább külföldön. A legtöbb fiatalnak amúgy sincs elképzelése arról, hogy miben tudna jó lenni és milyen szakmában érezné jól magát felnőttként. Honnan is lenne? Hat-hét éves korától egyebet sem tesz az iskolában, mint magol, számára haszontalan információkat próbál több-kevesebb sikerrel megjegyezni. Osztályzatot pedig nem arra kap, hogy mennyire életrevaló, mennyire igazodik el az információk tengerében, hogy miben tehetséges, hanem arra, hogy mennyi adatot milyen hosszú ideig tárol a fejében.

Nem ad tehát támpontot a majdani munkához az iskola. De nem jelentenek reális eligazodási pontot a bérekről szóló statisztikák sem, amelyekből elvileg meg kellene tudnunk, hogy milyen szakmával mennyit lehet keresni. A számok megmutatják a trendeket, jelzik a közszféra rossz bérszerkezetét, és kiolvasható belőlük, hogy milyen egy ágazat jövedelmezősége. De nincs bennük, hogy egy multinacionális cégnél jóval többet keres ugyanaz a szakmunkás, mint egy hazai középvállalkozásnál, a pénzügyi szektorban a vezetők viszik haza a sok pénzt, és nem a bankfiókban az ügyfeleket kiszolgáló kisasszonyok, a patológus jövedelme meg sem közelíti a szívsebészét. A vegyipar vagy a gyógyszeripar 320-390 ezer forintos átlagbére pedig nem azt jelenti, hogy ott mindenki sokat keres, hanem a vegyészmérnököket vagy a kutatókat jól meg kell fizetni, de ott is sokan vannak, akiknek nagyon kevéssel be kell érniük. Az építőiparról és a mezőgazdaságról meg mindenki tudja, hogy a realitások és a statisztika végképp távol állnak egymástól.

Az nagy kérdés, hogy ekkora összevisszaságban miért gondolja Orbán Viktor miniszterelnök, hogy ő tudja, mi a jó a magyar fiataloknak. A kormányfő mindenesetre a szakképzés erősítésével több kétkezi munkást akar, a felsőoktatást pedig a műszaki végzettség felé tolná, és kevesebb jogászt vagy éppen közgazdászt látna szívesen.

Csakhogy a jelek szerint a gazdaságnak inkább a szolgáltatások területén dolgozó, nyelveket beszélő alkalmazottakra van szüksége, másfelől a középfokú szakképzés igazából nem ad szakmát a kézbe, szakmunkásnak gyakran az megy, aki másra nem jó, s nem az, aki egy szakmát szeretne űzni, az egyetemekről kikerülőknek pedig fogalmuk sincs, mennyit ér a tudásuk.

– Mi leszel, ha nagy leszel? – fordulok oda a hatéves fiamhoz. Gondolkozik, majd azt mondja: állattudós lesz, mint Darwin. (Ezen még dolgozunk egy kicsit, időnk van rá.)