Mit lehet a sok kritikát kiváltó gazdasági miniszterünk azon kijelentésével kezdeni, hogy hazánk 2030-ban a legboldogabb országok közé fog tartozni? Ennek a jelen számára egyetlen pozitív üzenete van: az általános boldogságot a jelenlegi kormány intézkedései alapozzák meg. Némiképp hasonló a miniszterelnöknek az IMF-delegáció júliusi látogatása előtt közölt értékelése, mely szerint minden kívülről jövő kritikát, javaslatot visszavertünk, más szavakkal „szabadságharcunkat” győzelemmel fejeztük be. Győztes nép vagyunk! Ebbe a kategóriába tartozik Navracsics Tibor kijelentése is: „A magyar költségvetési politika Európa élvonalában van”. Saját dicséretünk vonatkozásában valóban az élvonalban vagyunk. Csaknem egymillió szavazó mégis otthagyta a kormánypártot.

Egy konzervatív értelmiségi, aki annak idején sokat dolgozott a Fidesz jobboldali elfogadottsága érdekében, hihetetlenül rosszul érzi magát. Nem érti, hogy miért kellett a fél világot magunk ellen hangolni. Ostorozni, kipaterolni azt a pénzügyi szervezetet, amelyiknek a jóindulatára, támogatására borzasztó nagy szükségünk van, nem beszélve az Európai Unióról, ahonnan nem kölcsönbe, hanem ajándékba (!) elképesztően nagy pénzügyi támogatást kapunk. Miért kellett hangzatos kijelentésekkel hozzájárulni fizetőeszközünk leértékeléséhez? Miért kell úgy beállítani, hogy Brüsszelben és Erdélyben is nagy győzelmet arattunk, miközben az általunk támogatott erdélyi magyar párt népszerűsége a béka feneke alatt van. Mindezek betetőzéseként: milyen előrelátó külpolitikai megfontolásokat tükröz az örmény katonatisztet meggyilkoló azeri katona átadása Azerbajdzsánnak? Nem gondoltak arra, hogy ez újra kiváltja hazánk, pontosabban a kormány ellen elcsitulni látszó nemzetközi bírálatokat? Vagy nekünk ez se számít, hiszen mi győztes nép vagyunk.

A különböző jellegű kemény és puha diktatúrákat átélt polgár már jól ismeri a sikerpropaganda jellegzetességeit, a győzni akarás szindrómáját. Az oroszok ’44-ben már a Balaton közelében jártak, és tanult (nem nyilas!) hazafiak még mindig az új fegyverekről és a győzelemről álmodoztak. Vagy későbbi példa: addig győzködtek bennünket a szocializmus sikereiről, világgyőzelméről, míg az egész egyik napról a másikra össze nem omlott. Egy demokratikus pártnak nagyobb mértékletességet kellene tanúsítania. Mások lebecsülése, a nagyképűség, a túlzott önbizalom mindig megbosszulja magát. Ha ebbe a hibába egy kormánypolitikus esik, akkor bizony az ország is megszenvedi ennek a kárát. Úgy tűnik, hogy az ellenfelek politikusai, tisztségviselői ellen indított „Budai-hadjárat” eddig semmi eredményre nem vezetett. A balliberális filozófusok ellen hihetetlen intenzitással folytatott támadásból is csak a hatalom óriási nemzetközi presztízsvesztesége maradt.

Minden kormánynak kötelessége, hogy a belpolitikai küzdelmek mellett az ország távlati kilátásaival is foglalkozzék. Ebből a szempontból kiváltképpen fontosnak érzem a miniszterelnöknek a közelmúltban elhangzott kijelentését, mely szerint – miután megnyertük a válságkezelést – hazánk Európa legsikeresebb, legversenyképesebb országai közé fog tartozni. Amennyiben a kormányfő ezt komolyan gondolja, akkor érdemes lenne kifejtenie, mire alapozza ezt a jövőképet, és mit tesz a kormány ennek a célnak a megvalósítása érdekében. Ez ugyanis összehasonlíthatatlanul nehezebb feladat, mint nap mint nap újabb győzelemről, sikerekről beszélni. Egy ország versenyképessége magától sohasem jön létre, az alapokat ideje lenne már lerakni. Ehhez bizony nem elég néhány pártpolitikus szakértelme: szükség van a lebecsült alkotó és műszaki értelmiség bevonására és némi megbecsülésére is (Kövér László: „ilyen prostituált értelmisége egyetlen országnak sincsen”).

Ehhez képest a napokban közzétett mélységesen elkeserítő hír szerint hazánk a versenyképesség vonatkozásában a nemzetek rangsorában 12 hellyel csúszott vissza. Örvendetesnek kell tartanunk, hogy ma már jeles közgazdászaink is a tudásalapú ország megteremtését hangsúlyozzák, a hozzáadott érték fontosságáról, hasznosításáról beszélnek. A jelen írás szerzője egyedül vagy barátaival már csaknem húsz esztendeje a különböző jellegű publicisztikák, felhívások, nyílt levelek tömegével próbálta a regnáló politikusok figyelmét felhívni az oktatás, a tudomány, a kutatás-fejlesztés (K+F) nagyobb mértékű támogatásának szükségességére. Finnország és Dél-Korea példáján próbálta érzékeltetni, hogy a mélypontról is lehetséges a felemelkedés: ennek alapvető feltétele – a magas színvonalú oktatás mellett – a K+F kiemelt támogatása. Dél-Korea a 35 évig tartó japán megszállás, majd a koreai háború és a diktatórikus uralom időszaka ellenére az elmúlt évtizedekben elképesztő fejlődést mutatott fel, aminek alapja, hogy a K+F-re a GDP-ből nem 0,9-1,0 százalékot, hanem 4,3-4,5 százalékot fordítottak! Sajnos minden erőfeszítésünk ellenére nálunk ezen a téren alig történt érdemleges előrelépés. Még azt sem értük el, hogy a jelenlegi miniszterelnök gyakori megszólalásaiban, üzeneteiben kiejtse azt a szót, hogy tudomány, kutatás-fejlesztés.

Hogy ezen a területen nem állunk valami jól, azt – többek között – bizonyítja a Magyar Rektori Konferencia új elnökével, Mezey Barna professzorral készített, a kormányközeli lapban július 12-én megjelent interjú, melyben kifejtette, hogy „2013-ban az ideinél 23 milliárd forinttal kevesebb jut a felsőoktatásra, pedig már az idén is több egyetem kényszerült tömeges elbocsátásra”. Megemlíti, hogy míg az egyetemek rangsorában 89. helyet elfoglaló Bonni Egyetem 180 milliárd forintból gazdálkodik egy évben, az összes magyar egyetem és főiskola együttesen gazdálkodott ebből az összegből, ami jövőre jóval kevesebb lesz. Az pedig a csodák kategóriájába tartozik, hogy az ELTE-t és a SZTE-t is még mindig a világ első háromszáz egyeteme között jegyzik, és a nemzetközi felmérések szerint nem kevés magyar kutató és csoport eredményesebb számos, kiemelkedő körülmények között dolgozó nyugati kollégánál, illetve kutatócsoportnál. Ezt a helyezést azonban aligha tudjuk megtartani, ha képtelenek vagyunk megállítani a diplomás fiatalok tömeges külföldi munkavállalását és a legjobbak kivándorlását.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja