Paprikajancsik
A kopogtatócédulák rendszere nem védte meg a magyar politikai életet a paprikajancsiktól – nyilatkozta tegnap a magyar politikai élet közismert paprikajancsija (a lexikon szerint: kissé meredek humorú, konfliktuskereső, de a nép pártján álló figura), Kósa Lajos, egyértelműen a lassan múló emlékű mókamesterre, Torgyán Józsefre utalva. Bár a megjegyzés valóságtartalmát nagyon nehéz lenne vitatni, azon azért érdemes egy pillanatra elmerengeni, mit árul el ez a rövid mondat a regnáló kormánypárt értékrendjéről, illetve – kissé már elavult kifejezéssel – „szövetségesi politikájáról”.
Kósa abban az időben még a polgármesterré választásával volt elfoglalva (kormányzati tisztségért nem indult), vagyis nem kötelessége emlékezni rá, de ettől még tény: Torgyán József nélkül Orbán Viktor aligha lett volna miniszterelnök, és Magyarország talán sosem ismerkedett volna meg a „polgári” kormányzás áldásaival, ideértve Torgyán József miniszteri ténykedését is.
Csak a memóriafrissítés végett: a Torgyán vezette Kisgazdapárt 1998-ban közel száz (részben első helyen álló) jelöltjét léptette vissza a két választási forduló között a Fidesz javára, amit Orbán a második menet után példátlan gesztussal honorált (otthonában, Leányfalun kereste fel a kisgazda pártvezért, és szűk családi körben tett neki visszautasíthatatlan koalíciós ajánlatot). A folytatást – benne az FKGP leszalámizásával, a Torgyán Józsefet diszkreditáló kazettaüggyel, majd a keresztény (tehát felbonthatatlan) házasságnak indult koalíció felmondásával – már ismerjük, és valóban, a történetben az ügyvédből lett agrárminiszternek elég dicstelen szerep jutott.
De azért – a kétségtelen hatalomtechnikai bravúr ellenére – attól sem kellene elájulni, amit első kormányfői ciklusában Orbán véghezvitt: hízelegve, bókolva magához csábította, és eleinte a tenyerén hordozta a kissé túlkoros-túlsúlyos hitvest, majd a hozomány teljes megszerzése után kidobta az utcára, és még jól meg is taposta. (A válóok pedig – például a Környezetgazdálkodási Intézet kifosztása miatt indult, máig tartó perek iratainak tanúsága szerint – a legkevésbé sem az volt, hogy eltérően ítélték meg, szabad-e csemegézni a közvagyonból.)
A (messziről nézve) szórakoztató képviselői arcélek persze a második Orbán-kormányból sem hiányoznak – gondoljunk csak az Isten madárkáira Assisi Szent Ferenccel ellentétben zsákmányállatként tekintő Semjén Zsoltra, a kádári oktatáspolitika folytonosságát személyében is garantáló Hoffmann Rózsára, vagy éppen a fideszes egzisztencia mellett a kereszténydemokrata vasat is a tűzben tartó Lázár Jánosra. Torgyán példája nyomán a legkevesebb, amit elmondhatunk: nem szívesen lennénk a helyükben, ha egyszer Orbán Viktor az érdekeit követve ismét új szövetségesek után néz.
