Persze megnyugtató, hogy Pokorni Zoltán legalább látja: katasztrófa felé rohan a hazai közoktatás. A Hvg.hu-nak adott interjújában legalábbis tételesen felmondja, milyen hibákat követ el a világot épp sarkából kibillenteni igyekvő oktatási államtitkárság, és el kell ismernünk, a problémalista legfeljebb stílusában tér el mindattól, amit az ámokfutás ellenzéki kritikusai szajkóznak egyre kétségbeesettebben.

A Fidesz egykori oktatási minisztere, aki most polgármester és országgyűlési képviselő, szelíd szavakkal ugyan, de a kapkodástól az egypárti hatalomépítésen át a szószegésig számos vádponttal szembesíti saját kormányát. Elmondja, hogy legfeljebb félkész az az egyébként is túlszabályozó rendszer, amelybe a huszonöt éven át liberalizált iskolákat bele akarják szuszakolni. Kifejezi aggodalmát, hogy a végeredmény a fennen hangoztatott elvek dacára az esélyegyenlőség sérelme lesz. A Kádár-kor központosításához hasonlítja az államtitkár asszony által oly nagyon óhajtott „egy tankönyv”-szisztémát. Az önkormányzatiság elveit és gyakorlatát félti attól, hogy állami döntéshozó veszi át az irányítást a továbbra is a helyi közösségek pénzéből fenntartott iskolákban. Közben nem mulasztja el jelezni: a Fidesz-frakció megállapodott a kormánnyal arról, hogy az állam csak ott avatkozik be, ahol a település nem képes az iskolák fenntartására, végül „mégis más döntés született”. Ennek pedig csak akkor van értelme, ha spórolást – iskolabezárást, pedagóguselbocsátást – eredményez, ha úgy hozza a költségvetés érdeke.

Mondom, megnyugtató, hogy Pokorni Zoltán látja mindezt. Az viszont kétségbeejtő, hogy végül kijelenti: „a fogamat összeszorítva azon dolgozom, hogy ez az általam nem jónak tartott rendszer működjön”. Éppen Pokorni lenne az, aki betartja itt nekünk a demokratikus centralizmus játékszabályait? Éppen ő, aki a rendszert belülről megváltoztató tanárként, szakszervezeti vezetőként segített lebontani a Kádár-kor bornírt hazugságvárát, miszerint megvitatjuk, elvtársak, aztán eldöntjük, elvtársak, és a döntéshez mindenki tartja magát, elvtársak?!

Tudnia kell, hiszen látta, hogy a kormány a társadalmi vita paródiáját adta elő, miközben senkire és semmire nem figyelve, kizárólag a hoffmanni–orbáni vágyálmot szem előtt tartva keresztülverte az új közoktatási törvényt a kétharmados szavazógépen. És tudja, milyen veszélyekkel jár mindaz, ami most következik: az oktatás szisztémájába való óvatlan belepiszkálás, a mindent fölülíró fiskális szempont, illetve a „rendteremtés” már-már patologikus vágya a daráló túloldalán elrontott életeket, esély nélkül felnövő nemzedékeket köp majd ki a rendszerből.

Mégis, minek kéne még történnie, hogy Pokorni Zoltán, akinek éppen az életművét teszi tönkre a pártja és kormánya, valódi tiltakozásra használja a személyes erkölcsi hitelét? Mihez fogja még adni a nevét, abban a reményben, hogy ha marad, egyszer esélyt kap a most elkövetett hibák rendbe hozására? Ugye, tudja, hogy a puszta szó már nem elég?