A külpolitikában a kis ország olyan, mint a szegény lány a népmesében. Kevesen vívnak a kezéért. A jó hírnevén kívül nincs más hozománya. Az megbízhatóságból, kiszámíthatóságból és jó modorból áll: az ilyet nehéz megszerezni, könnyű elveszíteni. Ezért kis országok a külpolitikában szinte sohasem kísérleteznek. Így azután semmit sem tudunk az ilyenek lehetséges mozgástereiről, a jó modor vagy a modortalanságok jutalmáról és büntetéseiről, s arról sem, hogy milyenek lesznek itt a projektek rövid és hosszabb távú hatásai. Orbán külpolitikája más. Nincs világos doktrínája. Papíron, beszédekben persze mégis, de hát semmi sem aszerint történik. A rögtönzés önmagában nem baj, a külpolitika végül is szituativ játék. Csakhogy közben Orbán a szokásosnál sokkal többet kockáztat. S úgy, ahogy más ilyen országokban nem szoktak. Nincs arról szó, hogy nem lenne veszélyérzete. De fájdalompontjai máshol vannak, mint más politikusoknál a nemzetközi periférián.

Így azután, míg érthetően átkozódunk vagy veszteséglistáinkra mutogatunk (mint például Lengyel László hétvégi népszabadságos cikkében), a történet a többi nemzetközi szereplő számára roppant tanulságos. Végül is ebben a kétéves történetben sokkal többet megtudhattunk a nemzetközi rendszer belső működéséről, mint Orbánról.

Mi az, ami a rendszerről itt kiderült? Négy pont.

Az első. Belpolitikai érzékenység. A kisállam belpolitikája is a külvilágra, a külső hatásokra reagál. A meghatározó játékos külső lépései is belső szükségleteiből, aktuális kommunikációs szükségleteiből következnek. A külpolitikai szakácskönyvek szerint ezeket a szerepfelfogásokat nem tanácsos keverni. A mai magyar külpolitika itt kivétel. Az még a kisebb baj, hogy alapjában mégis labancok vagyunk, akik kuruckodnak is egy kicsit. Végül nem volt nagyon más a kiegyezéskori magyar politikai elit nyelve sem. De itt minden aktuális hazai narratíváknak rendelődik alá, és ha kell, ezeknek áldoznak fel nemzetközi pozíciókat is. Ha fontosak lennénk, patrónusaink-partnereink követelnék a korrekciót. Így csak a fejüket csóválják.

Második. A Katzenstein-doktrína vége. Az amerikai politológus már a 60-as, 70-es években megfogalmazta kisállamiság-tézisét. A kisállam sebezhető, védelemre szorul. S ha ezt nem kapja meg egyetlen patrónustól, akkor nemzetközi ernyők alá áll. Semmi jele, hogy mi most az euroatlanti ernyőktől meg szeretnénk szabadulni, de a doktrina szellemiségével ellentétben erősen próbálgatjuk azok vízállóságát. A 90-es években azt hittük, hogy az ilyen kísérletek már magukban is deszakralizálnák az ernyőt. Ma már látszik, hogy nem feltétlenül. Hiszen az mások szemében amúgy sem volt szent. Orbán csapata úgy hiszi, egyetlen országpatrónus itt már amúgy sincs. Természetes patrónus e vidéken a németeken kívül valóban nincs, ők meg ilyen szerepet magukban most nem vállalnak. A lengyelek, sőt egy fokig még a románok is próbálkoztak az amerikaiakkal. Szép szavakon kívül nekik ebből sok nem jött össze. Nehezen szerzett hagyományos biztonsági garanciáink persze megmaradtak. De az új kockázatokkal szemben sokkal kisebb, s egyes pontokon nem is létező a védelem. Ezt most már Orbánék is tudják. A magyarok a többieknél nyersebbek, esetenként kihívóan durvábbak voltak, s azok most figyelik, mit kapunk mindezért. Ha keveset vagy semmit, biztosan akad más is, aki ilyesmivel próbálkozna. Ha mégis „rendbe raknak” bennünket, elsősorban azért teszik, hogy a többieket fegyelmezzék.

Harmadik. Konfrontáció a nemzetközi sajtóval. Itt sikerült a legrosszabb előérzeteket is túlszárnyalni. Két évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy példás rendszerváltó országnak lehet ilyen nyugati sajtója. Ráadásul egy Magyarországhoz hasonló országról ritkán jelenik meg ennyi anyag, ha ott nincs polgárháború vagy forradalom. És tartósan a figyelmet amúgy is nehéz fenntartani, ha ott nincsenek a fantáziát megmozgató képek. Ilyeneknek nem minősülnek sem Orbán beszédei, sem az ellenzék gyűlései. De olyannak tűnnek a Jobbik különböző gárdái, bakancsos menetelései, és a megfélemlített roma családok a másik oldalon. Ilyesmit európai tagállam ritkán produkál, végül is nem könnyű alabamai jeleneteket forgatni Közép-Európában. Persze máshol is van szélsőjobb és vannak rosszul integrált romák, de ez a kombináció ebben a csomagolásban itt unikális, jönnek is rá a nagy európai tévétársaságok. S melléjük mindig sikerül adagolni valamit – a médiatörvénytől az azeri kiadatásig –, ami azért, ha nem is címoldalra, de lassan az akut ügyek köré sorolt minket. Lehet, hogy a nyár, az európai foci vagy az olimpia most csökkentette hírértékünket. De ne örüljenek a követségi sajtóosztályok. Nem javult, hanem állandósult a rossz kép. Hírértéke valamilyen fordulatnak lehetne. Ehelyett gyakran látunk negatív képeket, és közben a magyarázatok sem igazán felmentőek. Ez rögzíti a rossz benyomást. Ugyanakkor nem tudjuk, hogy ebből mi következik. Otthon marad a beruházó? A kicsikről nem tudunk semmit, a nagyok döntési ciklusai pedig két évnél hosszabbak, tehát nem azért jönnek vagy nem jönnek, mert itt valami hirtelen másképp megy. Hanem egyáltalán, ma már kevésbé jönnek a régióba, és persze hozzánk is. Elfogyott a képzett munkaerő, és nincsenek exportálható nyersanyagaink. Akkor miért törjék magukat. Kevesebb lenne emiatt a turista? A turistaszámok inkább stagnálnak. Lehet, hogy valakiket elijeszt az új európai Magyarország-kép. Másokat azonban ellenkezőleg. Én nem is feltétlenül a lengyel jobboldali szimpatizánsok különszerelvényére gondolok. Sokkal inkább olyanokra, akiket vonzanak a katasztrófaturizmus enyhébb változatai. Annyi rosszat olvasott rólunk, hogy kíváncsi lett. Végül is hol láthatja az élő harmincas éveket, miközben jókat ehet és rendes szállodában lakhat közben? Úgy látszik, együtt lehet élni a rossz sajtóképpel. Az elején még védekeztünk, a magyar diplomatákkal sértődött leveleket íratott a minisztérium a nagy lapokba. De manapság ebből mintha kevesebb lenne. A képet így nem lehet javítani, a megszólaló szakembereket még közben ki is röhögik. Akkor minek? A dolog kellemetlen, de túl lehet élni. Mint a bárányhimlőt.

Negyedik. A 90-es években a kisebbségek ügye a közép-európai politizálás egyik fő frontjának tűnt. A magyar politikai gondolkodás ebből a szempontból még az első rendszerváltás utáni évek foglya. Mindeközben szerencsére a magyar kisebbségek környezetében az új világ gyorsan lehűlt, normalizálódott, elfogadottságuk a többségek szemében igen gyorsan javult, bár a budapesti nemzetpolitika időnként különösen igyekezett, hogy ezt akadályozza. Nem sikerült. A magyar kisebbségi elitek meghatározó alakjai józanok, és a választók ezt a józanságot támogatják a heves vérűekkel szemben. Ilyen feltételek között megváltozott az anyaország fogalma is. Lehet velünk szemben is a magyarságra büszkének lenni, és nem a budapesti kormányok a zsinórmértékei a helyes magyar viselkedésnek. Persze ezt sem akarta az Orbán-kormány, de ez a helyzet az eddiginél sokkal kiegyenlítettebb kapcsolatokat teremtett a magyar kisebbségek és Budapest között. Orbán elképzeléseivel persze szöges ellentétben. Erre a szomszéd nemzetek, esetenként Budapesten kuncogva, de alapvetően pozitívan reagálnak. A tanulságok itt is nyilvánvalóak.

Közben minderre ráment a hozomány, oda a szegény lány tisztessége. De közben milyen sokan mennyit tanultunk.