Szombat este kedves baráti társaságban eszem a kecskét, azt a bizonyos gidát, amelynek a halálát én okoztam, szedek a hús mellé főtt krumplit is, és elégedetten nézek körbe, milyen finom, csettintek, pedig nem az én főztöm ez, hanem az egyik kedves barátomé, nekem a részem csak annyi, hogy a földarabolt kicsike állatot – alig volt tizenöt kiló – én ölettem meg.

A társaság eszik, iszik és nevetgél, ha jól értem, a halálról beszélgetünk, a csontokat a kutyáknak, Ubulkának és Tulipánnak dobjuk. Két kedves, városi terrier. Az asztalnál valaki váltig erősködik, hogy nincs igazság. Nevetünk ezen is.

Mire ment el harminc év az életemből, mereng az egyik barátom hangosan. Amikor kirúgtak harminc év után a cégtől, azt se mondták, köszönöm. Akkor igyál még, mondom neki. Túl kell élni, szól közbe valaki más, túléltem én is, amikor engem kirúgtak huszonöt év után. Levadásztak, mint egy beteg állatot, s meg se mondták, hogy miért. Levadásztak alig ötvenévesen.

Tényleg, szerinted miért, kérdezem tőle, de a vállát vonogatja. Ha túl sokat gondolkodsz ezen, belebolondulsz. Dolgozz inkább. Hajtsd le a fejed, ha ütnek. Nyeld le, ha megaláznak, nyald meg a talpat, amelyik beléd rúg. Túl kell élni.

Nézem őket, s látom, alig esznek. Pedig nekem van bűntudatom, nem nekik. Előző este kocsmában ültem, és odajött két részeg alak, hogy van nekik egy kicsi kecskéjük eladó. Nem veszem-e meg? Dehogynem, mondtam, a Balaton partján én mindig kocsmában veszek kecskét, de soha nem egészben, hanem félben, úgy értem, középen kettévágva. Elmentek, otthagytak. Vicceltem, gondoltam, viccelnek.

De nem. Egy óra múlva megjelentek egy gidával, ketté volt hasítva a háta közepénél, s egy nagy, műanyag, teszkós szatyorból állt ki mind a négy pipaszár lába. Tizenháromezer forint lesz, néztek rám, én pedig nem mertem azt mondani, hogy csak vicceltem, barmok, vigyétek vissza, élesszétek újra. Döbbenten néztem a véres szatyrot, mire fölmutattak a kocsma mögött magasodó hegyre, s azt mondták, hogy onnan hoztuk. A hegyről hoztuk, mondták, mintha ezzel el lenne intézve a dolog. Mármint a gyilkosság. Szeretnék pontosan fogalmazni. Szegény gida.

Azt mondja az asztalnál az egyik barátom, hogy túl kell élni, s enni kell. Erre újabb csontot dobok Ubulkának és Tulipánnak, egyetek. Nézem a társaságot, hallgatom a barátaimat, ahogy nevetnek. Ilyen szomorú nevetést nem hallottam még. Még hogy túlélni. Minek? Nézem a lábost, tele van hússal. Kedves barátaim, miért nem esztek a gidámból, aki miattam halt meg ártatlanul?

Fölbontok még egy sört, nem tudom már, hanyadik, s kimegyek a ház elé egyedül. Nézem a vizet, nem látok semmit belőle, de szerintem szép. Előre eldöntöttem, hogy a Balaton szép lesz, és ebből nem engedek.

Mellettem Ubulka és Tulipán üldögél, nézik ők is a tavat. Véres a pofájuk, még mindig véres. Reggel sírtak is miattuk az asszonyok. Sétálni mentek velük a határba, a két kedves, városi kutyával, erre azok fölhajtottak egy beteg birkát a bozótosban. Elkóborolt a birka a nyájtól, bebújt a bokorba, várta a halált, erre megjelent Ubulka és Tulipán, fölszikrázott bennük a szunnyadó, gyilkos ösztön, s belemartak az oldalába. Űzték, hajtották, harapták, ölték. Alig tudták őket az asszonyok megfékezni. Két kedves, városi terrier. Séta után jöttek vissza a szállásra, falfehér volt az arcuk, s úgy néztek Ubulkára és Tulipánra, mint két anyagyilkosra. És a kutyák nem értettek semmit az egészből. Túl kell élni, igen. Ezt a mészárlást is túl fogjuk élni. De mi lesz velünk azután?