Oktatáspolitika és szakszerűség
Elkülönült szervezetrendszer tényleg nincs nálunk, de van nagyon sok minden más, ami sok mindent megvalósít annak funkcióiból. Az Oktatási Hivatal tematikus ellenőrzéseket végez. Létezik egy országos kompetenciamérés, amely a közoktatási intézmények eredményeivel kapcsolatban fontos információkat nyújt. Eredményeinek figyelembevétele törvény szerint kötelező volt. Szabályozták, hogy a fenntartónak mit kell tennie akkor, ha egyik iskolájában tartósan gyenge eredmények születnének.
E fenntartó kötelessége volt az iskola tevékenységének ellenőrzése. Ha saját erőből ezt nem tudta megoldani, akkor szakértőket vehetett igénybe. Ha az iskola (vagy óvoda) úgy látta, hogy önértékelési folyamatainak megfelelő menedzseléséhez külső szakértők bevonására van szükség, akkor ezt megtehette. Igenis létezett tehát az „előző rendszerben” is külső szakmai értékelés. Most is lesz, bár még semmit nem tudunk róla. A tartalmi szabályozásról Gloviczki úr ezt mondja: „1989-ben alapvetőnek tartottuk, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Ma már látjuk, hogy ez a fajta szabadság egy lefelé süllyedő rendszert okozott.”
Először is szó sem volt „azt csinálunk, amit akarunk” rendszerről. A pedagógus által tanított tartalmat meghatározta a helyi tanterv, amelyet egy iskolai közösség formált meg, és amelyet az iskola fenntartója hagyott jóvá, szakmai ellenőrzés mellett, azzal a kötelezettséggel, hogy a Nemzeti alaptanterv előírásait a tantervnek teljesítenie kell. Nekem ez nem tűnik szélsőségesen liberális szisztémának. De ennél is fontosabb a süllyedés. Mi süllyedt? Honnan veszi ezt a helyettes államtitkár úr? Milyen vizsgálatok tényei támasztanak alá bármi ilyesmit?
A magyar iskolarendszerben sok probléma volt és van. De ettől még a realitásokon nem szabad ilyen könnyen túllépni! A jelenlegi oktatáspolitikai irányításra egyébként is jellemző ez a katasztrófakommunikáció. Számtalanszor hallottuk már, hogy az előző oktatásirányítás a szakadék szélére vezette az oktatási rendszert. De hát könyörgöm! A 2009-es PISA-felmérés szerint javult a magyar gyerekek teljesítménye nemzetközi összehasonlításban. Az iskolák kb. 20 százalékában olyan változások kezdődtek el, amelyek igencsak reményteljesek voltak, s amelyek megfeleltek a nemzetközi trendeknek. A magyar oktatási rendszer kezdte felismerni, hogy tennie kell valamit legnagyobb problémája, az esélyegyenlőtlenségek szélsőséges mértéke ellen (arról nem is beszélve, hogy ezek csökkentésére számos program indult).
Ez süllyedés? A jelenlegi ámokfutásszerű intézkedéseket valamivel legitimálni kell, a katasztrófakommunikáció csak erre jó. Azt olvasom az interjúban, hogy „…az egységes rendszer hiánya nem építőnek, hanem rombolónak bizonyult”. A rombolást Gloviczki úrnak igen nehéz lenne alátámasztania. Az is fontos ugyanakkor, hogy szó sincs itt az egységes rendszer hiányáról. Bármennyire kiábrándító is, de az iskolák döntő többségében az elmúlt két-három évtizedben lényegében az utolsó szocialista központi tantervet, a híres-nevezetes ’78-ast tanították. Olyan egységes volt ez a rendszer, hogy bármelyik igazán autokratikusan irányított oktatási rendszer is megirigyelhetné.
Úgyhogy ha voltak problémák, és persze hogy voltak, azok sokkal inkább a tartalmi szabályozás virtuális egységességéből adódtak, és nem a „szabadság érvényesüléséből”. Ezért az elmúlt időszak egyáltalán nem támasztja alá az egységesítés szükségességét. De egyébként is! Az oktatási rendszerek irányításának átalakulásáról szóló nemzetközi irodalomban nem találni olyan írást, véleményt, hogy a tartalmi szabályozást centralizálni kellene. Pontosan az ellenkezője fogalmazódik meg. Vagy ez: „[a] tankönyvkiadók kimondva-kimondatlanul a hetvenes-nyolcvanas évek utolsó országos tanterveire építették a tankönyveiket. A pedagógus pedig, mivel nem volt más támpontja, a tankönyvkiadók azon üzleti érdekei mentén, hogy egy-egy könyvben mindenki megtalálja a neki leginkább tetsző tartalmakat, túlméretezett tananyagot tanított.” A tankönyvkiadók az Oktatási Minisztérium központi tantervére, illetve saját, akkreditált kerettanterveikre építették a tankönyveket. Azokban annyi tananyag volt, amennyit e kerettantervek előírtak. Ezt a mennyiséget lehet és lehetett túl nagynak tekinteni, számtalan ilyen kritikus vélemény létezett, az enyém is többek között. Lehetett kritizálni a tartalmi szabályozási rendszert, hogy abban valójában a ’78-as központi tanterv reinkarnációi jelennek meg.
De arról szó sincs, hogy az anomáliák a központi szabályozás hiánya miatt léteztek volna. Sőt a problémákat sokkal inkább a valóságos szabályozás túl merev voltának tudhattuk be. Kárhoztatja a helyettes államtitkár azt, hogy az államnak nincs közvetlen beavatkozási lehetősége, ha bajt lát a gyerekek fejlődésében. A modern, demokratikus államirányítás azonban arra épül, hogy az ilyen közvetlen beavatkozások a lehető legszűkebb körre terjedjenek ki. Nem kell az államnak közbeavatkoznia, ha van kiépült rendszere anomáliák, problémák esetén a helyi eljárásoknak, ha az iskola vagy a fenntartó (az esetek döntő többségében önkormányzati fenntartó) – esetleg segítséggel – meg tudja oldani a problémát.
Gloviczki úr tegye át az elgondolást a gazdaság területére, és gondolja végig, hogy mit kapna a vállalkozóktól, a munkavállalóktól, ha felvetné, hogy aztán most már igazán kell hogy legyen az államnak közvetlen beavatkozási lehetősége. Nem, ilyen lehetőség nem kell. A modern államnak nem ez a dolga. Hanem az, hogy olyan szabályozási környezetet és olyan feltételrendszert biztosítson az oktatási rendszer egészében, amely a problémákat kiküszöbölhetőkké, sőt felmerülésüket megelőzhetővé teszi.
Gloviczki úr példálózva kíván érvelni amellett, hogy a Nemzeti alaptanterv nem is tartalmaz megtanulhatatlan mennyiségű tananyagot. Példáját az alsó tagozatból hozza, a magyar nyelv és irodalom területéről, és azt állítja, hogy igazán nem jelent megtanulhatatlan mennyiséget, ha el kell olvasni egy Móra Ferenc-mesét, egy Weöres Sándor-verset, egy Lázár Ervin-mesét. Ha csak ez a három „tétel” szerepelne a NAT-ban, senki nem állítaná, hogy túl nagy a tananyag. Sőt. Csakhogy a NAT közlönyben megjelent változata csak szerzőből felsorol 18-at, teljes műből 12-t. Hogy ez sok vagy sem, azt én nem tudom megmondani.
Az összes ismerettel együtt, ami itt ezeken az oldalakon szerepel, valószínűleg túl sok, és ezt megerősíti a hozzáértők véleménye is. Vitatkozhatunk, de tárgyszerűen. Azt állítja Gloviczki Zoltán, hogy az intézmények irányításának járási szintre helyezésével az előző kormányzati ciklusban kiadott zöld könyv ajánlásait követték. Ez jókora csúsztatás. Mint a Kerekasztal egyik résztvevője tiltakozom az ellen, hogy a javaslatokat megfogalmazó szakemberek törekvéseit így meghamisítsák. Szó sem volt arról a Kerekasztal vitáiban, hogy egy állami szervezetrendszer központból irányított hivatalai legyenek az iskolairányítás letéteményesei.
Tankerületekről volt szó, de azok önkormányzati jellegű testületek lettek volna. Ismét előkerül a Gloviczki-interjúban az önkormányzatok eltérő lehetőségeiből adódó egyenlőtlenség problémája. Már százszor leírtuk. A településnagyság, az iskola anyagi lehetőségei stb., tehát az oktatás materiális feltételrendszere csak kismértékben befolyásolja a színvonalat. Attól (csak attól), hogy egy iskola egy kisközségben működik, még nem lesz rosszabb, mint a nagyobb településen működők. A kisebb településeken tanulók nem azért érnek el átlagosan gyengébb eredményeket, mert vidékiek, és kisebb településen laknak. Hanem azért, mert a kisebb településeken kisebb a magasabban iskolázott szülők aránya.
A szerző oktatáskutató. Megjelent a szerző blogján (www.nahalkaistvan.blogspot.com) található bejegyzés alapján.
