Mindez baljóslatú előrejelzésként is felfogható annak fényében, hogy a közoktatás egészéről még ennél is súlyosabb szavakkal szól. Sarkos, futballpályaszéli kifejezésekkel („a rendszerváltozás az oktatás világában tört-zúzott”). Eddig is tudtuk, hogy a programnak szakmán belül és kívül egyaránt vannak nagyszámú pártolói, ellenzői. Az óvodai-iskolai integráció eddigi gyakorlata éppúgy, mint koncepciója valóban alapos és szakavatott kritikára és megerősítésre szorul. Vannak támpontok, kutatások, erről szóló, nem szakmai nyilvánosságnak is szánt összefoglalók (pl. Havas–Zolnay: Sziszifusz számvetése, Beszélő, 2011. jún.).

Úgy tűnik azonban, hogy itt is kapuzárás lesz. Ha úgy vesszük, kapunyitás. Rövidesen egy másfajta elvek szerint szerveződő együtt nevelési színtérre léphetünk majd be. Miközben jelen pillanatban érvényes pályázati szerződése van kb. 1700 IPR-tagintézménynek, többletgondoskodásban részesül 85 ezer gyerek, illetményben 14 ezer pedagógus. A folytatásról, annak mikéntjéről azonban nem tudunk semmit. A régi nyomvonalon új rendeletet alkottak, az integrációs programot pedig a Széll Kálmán Tervbe bokrétaként beleszőtték. A váltókat azonban átállítják.

Néhány apró kiegészítés. Célzott vizsgálatok híján átlátszó demagógia, ha „egy átlag pedagógus” véleményére alapoznak bármit. Nem vall különösebb belátásra, ha leendő kormányzati lépéseket céloznak alátámasztani effajta olcsó hivatkozásokkal. Leegyszerűsítés az is, ha azt állítjuk, két tábor áll szemben egymással. Ennél sokszínűbbek és változó összetételűek a halmazok (l. Havas–Zolnay). A pártoló oldal is megosztott, kritikus, de jelentős mértékben elkötelezett.

Időnként ők is „átjárnak”, mint amazok. Utóbbiak közt akadnak, akik szerint erőszakos az integráció, miközben nem kevesen beérik annyival, hogy csak a program bizonyos elemeinek az erőltetését kifogásolják. Mindegy is, ki miért emleget folyvást integrációs furkósbotot, le kell szögezni valamit. Önmagában senkit nem köteleztek az integrációs program bevezetésére. Ma sem. Amennyiben egy önkormányzat úgy dönt, igényel forrásokat és szakmai segítséget az integrációs oktatásszervezéshez, ez esetben a település többi intézménye is alkalmazkodni kényszerül.

Ha nem igényel, előfordulhat, hogy rászoruló intézményei rovására mond le a forrásról. Mi a jobb? Ez tehát nem kizárólag a külső kényszerről szól. Nem kevés fideszes irányítású település szervezte át intézményeit akár gyors ütemben (Hódmezővásárhely), akár lépcsőzetesen elnyújtva a menetet (Mohács), s hozott létre integrációs környezetet. Pozsonyban magam is részt vettem egy nemzetközi tanácskozáson, ahol a British Embassy szervezésében az előbbit magyar sikertörténetként prezentálták. 2006 óta az ún. esélyegyenlőség-elvű támogatáspolitika kivétel nélkül mindenkire kiterjed.

Ebben is benne van az alku, a valamit valamiért, a saját döntés lehetősége, de erősebb kényszerekkel. Elvárás, hogy csak az egyenlő hozzáférés, a szegregációmentesség alapelveinek betartása árán lehetséges pályázati forráshoz jutni. Papíron ennek főbb elemei ma is hatályban vannak. Végezetül két dolgot emelnék ki, ami az integrációs programból minden bizonnyal eltűnik, mert belátható, nem fér össze a köznevelési törvény szellemiségével. 1. Az intézmények bizonyos keretek között maguk dönthetnek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek szánt források felhasználásáról. 2. Saját szakmai programjukat maguk alkotják meg, vagy változtathatnak rajta. Nincs alapja a reménynek, hogy itt virulni fognak az autonóm döntések szigetei.

A változások irányáról bizonyos feltételezéseket meg lehet kockáztatni. A valódi forgatókönyvet azonban homály fedi. A benne érintettek helyzetét bizonytalanság övezi.Mondhatjuk, lesz itt integráció a javából – az általános alulképzés világában. Felvethető még a pedagógusok tűrőképessége, amire lehet a válasz, hogy az meg micsoda, de anélkül, hogy ebbe mélyebben belemennék, bizonyos, annyira azért nem lehet határtalan, mint a szívük.

A szerző tanár, közoktatási szakértő