A rendszerváltás első éveiben ennek úgy is volt valamekkora súlya, ha utána nem is történt semmi, mert a közönség díjazta az addig számára ismeretlen nyíltságot, keménységet. Nem véletlen, hogy a „monnyon le” szállóigévé vált, s az sem, hogy mára ellaposodott, kiürült, mosoly kíséri. Mondani azonban továbbra is kötelező. Olyan járulékos elem, akár a parlamenti vizsgálóbizottság, amely vagy nem alakul meg, vagy nem állapít meg semmit – de hogy érdemi következménnyel szinte soha nem jár, az biztos.

Mégis hiba volna kijelenteni, hogy a sok, reflexszerűen elhadart „monnyon le” miatt porlad a tekintélye a parlamentnek, esik csorba a demokrácián, amit sámántánccal, házőrséggel nehéz visszaszerezni. Sokkalta súlyosabb események, hatalmi fogások, elképesztő képviselői be- és hozzászólások, álságos, de zokszó nélkül megszavazott törvényjavaslatok ejtenek sebeket a T. Házon.

Martonyi János FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS

A megkurtított nyilvánosság és a formálissá váló parlamenti munka miatt az örökzöld „monnyon le” őrzi régi fényét, és mint annyi más – következmények nélkül ragyog. Alkalomra szinte várni sem kell, botrányból Dunát lehet rekeszteni, az üzenet pedig határozott és egyszerű. A most többek között Martonyi Jánost is e körbe utaló kritikára a támadott azt felelte, hogy minden miniszternek meg kell adni a lehetőséget, hogy éljen a lemondás jogával, kivéve azt az esetet, ha a lemondást az ellenzék követeli.

Ez egyben azt is jelenti, hogy távozni akkor kell, amikor senki sem kéri. Képzavarral: a „monnyon le” szobabicikli: nem halad, hiába tekerjük. Csakhogy. A kelleténél többször fordul elő olyan eset, amikor tényleg föl kéne állni. Akár mert az illető alkalmatlan, akár mert normáival, szakmai felfogásával összeegyeztethetetlen dolgokhoz adja a nevét, vagy hibát hibára halmoz, korrupt.

Civilizáltabb helyen még megeshet az is, hogy azért kellene búcsúznia, mert úgy illik. Ám marad. A külügyminiszter a végletekig lojális, ami szíve joga. Úgy véli, hogy távozása kárt okozna a magyar külpolitikának, ezt elegánsabb ugyan, ha más állítja (merthogy könnyen lehet, hogy így van) – ráadásul ez a tipikus értelmiségi magyarázat vezette őt annyi kollégával együtt az „átkos” társutassághoz, amellyel kapcsolatban ma úgy tesz, mintha nem is lett volna jegye.

Belátható, hogy nem az ellenzéki követelés vagy a botrányok sűrűsége és nagysága, hanem hatalmi konstellációk, a kormányon lévők belső világa, habitusa, a csapaton belüli feszültségek határozzák meg, hogy kinél mikor szakad el a szál. Az viszont érzékelhető, hogy Orbánéknál nem csupán egy leadott Audi-kulcs a tét. Az önként lemondó súlyosabb következményekkel is számolhat. Lengyel László például úgy véli, hogy aki otthagyja a csapatot, kiszorul abból a közegből, amelybe addig tartozott.

Komoly konfliktus esetén nem csak a telefonja hallgat el – a légüres tér egész környezetére, ismerőseire, fölvett kádereire kiterjedhet, életeket, karriereket tehet tönkre. Ángyán mester éppen most tart bemutatót ebből. Az értük viselt felelősség miatt maradni? Bizarr, de szintén ismert önámítás. Martonyi ne tudná?