Bende Annát és e sorok szerzőjét azért bilincselte meg és állította elő a rendőrség a Határ út menti erdősávban, mert igyekeztük erőszakmentesen megakadályozni, hogy a ferencvárosi önkormányzat által odarendelt munkások jogellenesen elbontsák azt a két kunyhót, ami évek óta négy állampolgár otthona volt. A kunyhók körül példamutató tisztaság volt, lakói máshogyan sem adtak okot panaszra.

A bontást végző – az önkormányzat tulajdonában lévő – Feszofe Kft. csupán erdőtisztításra szerződött, alkalmazottait a kerület vezetése arra kényszerítette, hogy jobb belátásuk ellenére lerombolják négy ember otthonát, bútoraik, személyes tárgyaik és ruháik egy jelentős részét pedig – mint szemetet – kidobják.

Az eljárás alapjogokat sértett, ahogyan azt később az ombudsman is megállapította: az ott lakók hivatalos értesítést nem kaptak az önkormányzat tervéről, az önkormányzat a bontáshoz szükséges közigazgatási eljárást nem folytatta le, és nem gondoskodott alternatív elhelyezésükről sem. Ebből a szempontból érdektelen, hogy az elbontott kunyhók jogszerűen álltak-e a területen, hiszen – az ombudsmant idézve – azok „ettől függetlenül az érintett emberek közvetlen lakóterét, magánszférájukat testesítették meg”.

Az önkormányzatok ehhez hasonló önkényes eljárása sajnos általános. Tavaly éppen ilyen jogsértő módon bontották el számos ember otthonát Zuglóban, és erre készült a csepeli és kőbányai önkormányzat is. Utóbbi két esetben az illegális kilakoltatásokat – A Város Mindenkié csoport mozgósításának és az ott lakók bátor kiállásának eredményeképpen – egyelőre sikerült megakadályozni.

A maguk építette kunyhókban lakó emberek elleni jogellenes fellépések abba az átfogó kampányba illeszkednek, amit lassan két éve folytat a kormánypárt a hajléktalan emberek hatósági üldözése érdekében. A fent leírt esetek azonban egy ennél általánosabb problémára is rámutatnak: arra, hogy a jogállamiság normái nem védenek mindenkit egyformán. Sőt, a társadalom szegényebb, kiszolgáltatottabb tagjait a hatóságok gyakran nemcsak nem védik meg a jogsértésektől, hanem tevőleges szerepet játszanak alávetésükben és jogfosztásukban.

A helyzet súlyát jelzi, hogy a jogfosztás mai példái mennyire emlékeztetnek a rendszerváltás előtti időszakra. 1988-ban a szamizdat Beszélő (25. sz.) számolt be arról, ahogyan egy szegregált telepen élő cigány férfi otthonát előzetes értesítés és elhelyezés biztosítása nélkül bontották el, hiszen „a régi házára nem volt úgysem érvényes építési engedély”. Ma ugyanerre hivatkoznak a kerületi önkormányzatok, amikor a főváros legszegényebb lakóinak otthonait rombolják le. Mi változott a „jogállami forradalommal”?

Szintén a Beszélő számolt be 1986-ban arról (16. sz.), ahogyan egy mélyszegénységben élő család gyermekeit azért vették állami gondozásba, mert díjhátralékuk miatt kikapcsolták náluk a villanyt. Noha a hatályos gyermekvédelmi törvény szerint „gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani” – ez a legszegényebb családok és különösen a legszegényebb cigány családok esetében ma is elterjedt gyakorlat, az ettől való félelem pedig általános.

Az intézményes jogfosztás egyik legsúlyosabb eszköze a munkanélküliek számára hozzáférhető segélyek csökkentése, és az ahhoz kapcsolódó munkakényszer. Gondoljunk bele, hogy mennyire szélsőséges kiszolgáltatottságot jelent, ha a – megalázóan alacsony összegű – segélyre való jogosultsághoz évente 30 nap bejelentett munkaviszonyt vagy közfoglalkoztatásban való részvételt kell igazolni, ehhez pedig kizárólag az önkormányzaton keresztül lehet hozzájutni. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nyilvánosan bírálja a polgármestert (vagy a kormánypártot), azt kockáztatja, hogy nem „kap” majd közmunkát (erről ugyanis az önkormányzat vagy a polgármester dönt), és így még szélsőségesebb nyomorba süllyed.

Ugyanezt kockáztatja, ha szóvá teszi a közfoglalkoztatás során tapasztalt visszaéléseket – ha emiatt onnan kizárják, akkor három évre elveszti a segélyre és a közgyógyellátásra való jogosultságát. Nincsen olyan állami intézményrendszer, amely legalább annyira jogállami módon működne a társadalom kiszolgáltatott tagjai, mint a társadalom többi része számára (gondoljunk csak a jogellenes, de országszerte elterjedt iskolai apartheidre), de a probléma különösen élesen merül fel a rendőrség és az igazságszolgáltatás esetében.

A fent idézett önkényes kunyhóbontások esetében a rendőrség ahelyett, hogy érvényre juttatta volna a törvényes rendet, egy jogsértő intézkedést kényszerített ki erőszakkal. Kocsis Máté tavalyi rendészeti kampánya során a rendőrök csupán azért bírságoltak meg állampolgárokat, mert hajléktalannak tűntek és – a józsefvárosi szabálysértési iroda egyik határozatát idézve – a „kövön üldögéltek”. A rendőrségnek nem lenne hozzá bátorsága, hogy hasonlóan abszurd indokkal bírságoljon meg egy jól öltözött (középosztálybeli) állampolgárt.

De nem csak a hajléktalan emberekről van szó. A magyar rendőrség, miközben hihetetlen erőforrásokat pazarol például cigány biciklisek rendszeres, mondvacsinált okokból történő bírságolására Északkelet-Magyarország kietlen útjain, aközben képtelen ugyanezeket az embereket megvédeni a rasszista félelemkeltéstől és gyűlölet-bűncselekményektől. Legutóbb a fasiszta csoportok devecseri felvonulását vette tudomásul és tűrte el a rendőrség (illetve minősítette később a Belügyminisztérium békés rendezvénynek), miközben az közösség elleni izgatással kezdődött (Btk. 269. §), majd csoportos garázdasággá és közösség tagja elleni erőszakká fajult (Btk. 271. §, 174/B. §).

És még egy példa: Nyíregyházán a rendőrség „tetten ért” két kiskorú prostituált lányt, és ellenük indított eljárást, nem a lányok használói ellen, annak ellenére, hogy a jogszabályok három évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetik azt, „aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személlyel ellenszolgáltatás fejében közösül” (Btk. 202/A. §). Miközben százával állítanak ki kiskorúakat prostituáltnak az út szélére, a hatóságok még egyetlen alkalommal sem indítottak eljárást az idézett paragrafus alapján. A nyomorba született, gyakran cigány lányokat sem védi a jogállam.

A reformkor és az 1848-as forradalom törekvése, a jogkiterjesztés, ma is aktuális. Az állam tevőleges szerepet vállal a szegénységben élő emberek és a cigány magyarok alávetésében és jogfosztásában – és ez már az Orbán-rezsim előtt is így volt. A demokratikus ellenzék félmunkát végez, ha megelégszik a jogállami intézményrendszer formális helyreállításával, anélkül, hogy egyúttal a tényleges jogegyenlőséget is kivívná. Ez azt is jelenti, hogy – Bibó István szavaival – a rendőrségnek át kell alakulnia „a jól öltözött emberek biztonságát őrző apparátusból a mindenki biztonságát őrző apparátussá”.

Mindez lehetetlen a népképviselet – szintén 1848-as – eszméjének megvalósítása nélkül. A szegénységben élő emberek szóhoz juttatása és megszervezése a jogállamiság és a demokrácia kivívásának elengedhetetlen feltétele, és így a demokratikus ellenzék egyik legfontosabb feladata.

A szerző szociálpolitikus