A Fiumei úti Nemzeti Sírkertben („egész Európában az egyik legteljesebb nemzeti panteon, ahol történelmünk és kultúránk nagy alakjai nyugszanak”) Halmos János, Budapest polgármestere (1897–1906) díszsírhelyen álló síremlékén (tervezte Hegedűs Ármin, a Gellért Szálló, a Dob utcai iskola, a Szervita téri Török bankház építésze) cédula hívja fel a hozzátartozót a sírhely megváltására.

Megteheti-e Nebehaj Barbara temetővezető vagy Tarlós István főpolgármester, hogy a temetőt zöldmezős beruházási területnek tekinti, amelyen néhány védett sír megtartása mellett csak a vételártól függ a helyfoglalás és tetszés szerinti síremlék építése? Természetesen igen. A temető jogi helyzete régóta rendezetlen, sem a főváros, sem az állam nem vállalja a tulajdonosi szerepet.

A hetvenes években, az akkor Antall József vezette Nemzeti Panteon Bizottság ötezer sír védelmét tartotta szükségesnek, ezt a számot az MTA és a Fővárosi Tanács a felére redukálta, ám jogutódja eddig tiszteletben tartotta. Tavaly azonban újraváltandónak, felszámolandónak nyilvánítottak minden sírt, amely nem áll a Nemzeti Kegyeleti Bizottság védelme alatt.

Ez a fenti konszenzus felrúgását jelenti, aminek következtében minden művészi értékű síremlék, amely alatt nem nyugszik kivételesen híres ember, végveszélybe kerül, azaz a temető egésze mint különleges nemzeti (és európai) történelmi érték néz a pusztulás elé. Újraváltásra felszólító matricák lepték el a temetőt. A főváros jelenlegi vezetése nem ismeri el sem a XIX. századi, sem az 1945 előtti, sem az 1945 utáni fővárosi adományozású díszsírhelyek sérthetetlenségét. A már megszokott, utolsó pillanat utáni megoldás a fontosabb síremlékek gyors műemlékké nyilvánítása lehetett volna.

A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megfeszített munkával előkészítette a leginkább féltett emlékek néhány száz tételes listáját (az eddigi tizenvalahány mellett). A hivatal azonban szeptember 15-én megszűnik, jogutódlásának mikéntjéről L. Simon László államtitkár eddig nem nyilatkozott. Azt tudjuk, hogy az „engedélyezés”, tehát annak eldöntése, milyen munka milyen feltételekkel végezhető el a műemlékeken (s hogy mi műemlék egyáltalán) első fokon járási, másodfokon megyei kormányhivatalok döntése lesz. Hogy az idén fennállásának 140. évfordulóját ünneplő magyar műemlékvédelem szakértői ismeretei hogyan szivárognak majd le a hivatali feletteseiknek alárendelt ügyintézőkhöz, az még kérdés.

A Budapest Világörökségéért Alapítvány kormányhoz szóló felhívásában ez áll: A KÖH megszüntetésének szándéka lényegében az állami örökségvédelem felszámolását jelenti, ami alkalmas a magyar nemzeti kormány őszinteségének kétségbevonására, megvalósítása hosszú időre kompromittálná a magyar kulturális demokrácia ügyét. Ellentétes az alaptörvénnyel, amely kimondja: „a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége”, a világörökség-egyezménnyel, amely előírja hazai örökség igazgatási és tudományos szervezetek fenntartását és működtetését, valamint megsérti valamennyi e tárgyban született hazai törvényt és rendeletet. Az alaptörvényben kimondott elv a kulturális örökség hosszú távú fönnmaradásának közérdekét a műemlék-tulajdonosok magánérdeke elé helyezi. A műemlékügy és a régészet hosszú távú közérdekének a napi gazdasági érdekekkel való szembenállása nem oldható fel az örökségvédelmi hivatal megszüntetésével, a konfliktusok éppen egy erős intézmény jó működtetésével kezelhetők, és megfelelő állami eszközökkel csillapíthatók.

A Magyar Régész Szövetség megfogalmazásában: A műemléki és régészeti hatósági ügyek szakmai kontroll nélküli kezelése olyan ország képét rajzolja elénk, ahol az állam értékrendjében nem a nemzeti értékek, hanem az aktuális helyi gazdasági és politikai érdekek állnak ez első helyen. Nem vitatható, hogy a magyar nemzeti kulturális örökség intézményei racionálisabban és logikusabban is működtethetők. Ennek eléréséhez azonban nem a nagy múltú szervezetek előkészítetlen, megalapozatlan megszüntetése, hanem a szakmai-politikai-gazdasági szereplők közös, józan és ésszerű helyzetfelmérése, gondolkodása és döntés-előkészítő munkája szükséges.

A műemlékvédelem ügye az utolsó néhány évtizedben közüggyé vált. A városvédő mozgalom civil szervezetek százait hozta létre, amelyek a társadalmi élet legfontosabb területén a közösségért, a nemzeti kultúra emlékeinek őrzéséért fognak össze önzetlenül. Vajon hány olyan kúria, magtár, vízimalom, kert, síremlék van az országban, amelyet eredeti megépítésénél jóval nagyobb erőfeszítéssel, lassú munkával, birkózva bürokráciával, szakismerettel, anyagbeszerzéssel mentettek meg az enyészettől a magyar múlt őrizői? S amelyekre most rágasztható a cédula: viheted, ha megfizeted?

Mi az alaptörvényben leírt közös nemzeti örökség valójában? Elsősorban az eleven és szabad, minden politikai irányítástól független kulturális élet lenne. Másodsorban a történelem viharaitól megkímélt minden tárgyi, környezeti és szellemi érték, amelyet ez az ország magából minőségként kitermelt. Valamikori, Európában egyedülálló vallási és etnikai toleranciánktól (lásd egyházügyi törvény) mezőgazdálkodási tapasztalatainkig (lásd földbérletek), föld alatt rejtőző kincseinktől (lásd Állami Földtani Intézet) összegyűjtött gyógyító tudásunkig (lásd OPNI), magas színvonalú oktatási intézményeinktől múzeumi hálózatunkig, még tönkre nem tett városképeinktől (lásd KÖH) ízléstelenné nem torzított temetőinkig (lásd Nemzeti Sírkert).

Ám lehet, hogy tévúton járok. „Van még egy-két ilyen tök felesleges hangzatos nevű intézmény, melynek hiánya kifejezetten előnyére válna a gazdaságnak (persze az ebben élősködőknek, akik lehet, hogy még dolgoznak is, de haszontalanul, igencsak fájna a dolog) – írja a KÖH megszűnését kommentáló blogbejegyzésében „koksz”. Nos, akkor hamarjában idesorolható a többi gazdaságtalan intézmény is (más blogolók ötleteit is felhasználva): a Nemzeti Múzeum, amely a nemzeti történelemről alkotott kép egyértelműsítését nehezíti; a Széchényi könyvtár, amelynek kilenctized állományát csak naplopók olvassák; az országos levéltár, amelyben időszerűségüket vesztett, kiböngészhetetlen iratokat restaurálgatnak; és a többi már megszüntetett (Magyar Építészeti Múzeum stb.) és megszüntetésre, átszervezésre váró kulturális intézmény. Csakhogy akkor szembe kell néznünk azzal, ami nem tartozik nemzeti eszményeink közé, hogy ezt a földet egy más, idegen kultúra foglalja el, rátelepszik arra, amire büszkék vagyunk, de nem vigyázunk rá, egy kultúra, amelynek a szemében semmiféle értéket nem képviselnek sem mítoszaink, sem a városaink, sem a költőink, sem a történelmünk. Egy idegen kultúra, amelyet mi magunk hozunk létre. És gondoljuk meg, hogy hol is tartunk már ezen az úton.

A szerző Ybl-díjas építész