De hát kihalunk... én nem tudok szülni! – jajongott egy fideszes honatya hétfő éjjel az Országgyűlés üléstermében Szabó Tímea LMP-s képviselő beszámolója szerint. Mondandója a tárgyalt téma szempontjából merőben irreleváns volt – lévén az a családon belüli erőszak –, valamit fölfed viszont abból, hogyan viszonyulnak az immár harmadik éve élet és halál uraiként viselkedő párt képviselői a legalapvetőbb kérdésekhez.

Láthatóan mély meggyőződésükké vált, hogy a parlamenti választás megnyerése nem pusztán annak eldöntésére jogosította fel őket, mit tanuljon és milyen szakmát válasszon a gyerekünk, miből éljünk, ha megöregszünk, meggyógyulhatunk-e, ha megbetegszünk, választhassunk-e, ha letelik a nekik kimért négy év. A legkomolyabban úgy gondolják, hogy a polgári demokrácia játékszabályai szerint elnyert parlamenti többség birtokában azt is ők fogják megmondani a magyar nőknek, szüljenek-e, valamint hogy hány gyereket szüljenek.

Természetesen nem lehetett kétségünk afelől, hogy ha a mérhető társadalmi támogatással nem rendelkező, ám ehhez képest meglepően erőszakos KDNP hatalomra jut, előbb vagy utóbb elő fog kerülni az abortusz engedélyezésének kérdése. Mindenki pontosan értette, hogy annak a lételméleti vitának, miszerint a fogantatással kezdődik-e az élet, az alaptörvény megszövegezésekor kizárólag azért volt jelentősége, hogy a későbbiekben hivatkozni lehessen rá, ha úgy hozná a nemzeti együttműködés folyamata. Afféle figyelmeztető, felemelt ujjnak bizonyult az a kereszténydemokrata felvetés is, hogy fizesse-e a társadalombiztosítás a küret árát. Ezek után az abortusztabletta használatának merőben törvénytelen akadályozása már egy cseppet sem meglepő: ha a kormánypártok megannyi keresztény-konzervatív döntéshozója azt vélelmezi, hogy a nőket abortuszra csábítaná a tabletta által kínált kisebb egészségügyi kockázat és kevesebb kín, abból világosan következik, hogy alkalmazását lehetetlenné kell tenni. Ha a magánszférában ez törvényesen még a mai viszonyok közt is megoldhatatlan, akkor addig kell vegzálni az utolsó klinikát is, míg magától föladja.

Uraim! Láthatóan teljesen fölösleges önöket bármiről is győzködni, nem hallgatnak senkire, egy nőre meg pláne nem. De ne mondják, hogy nem szóltam. Lehet ezt csinálni: lehet handabandázni a parlamentben, butaságokat beszélni az emancipációról, szülési kvótát felállítani, látványosan semmibe venni a nők elemi érdekeit, fájdalomra és meddőségre ítélni őket, mert majd így legalább megtanulják. Egyáltalán, lehet úgy tenni, mintha az utóbbi pár száz év meg sem történt volna – csak van egy kis baj. Minél inkább felbosszantják a nőket, minél inkább éreztetik velük, hogy létük mellékes, polgári jogaik pedig nem számítanak, annál valószínűbb, hogy elballagnak majd regisztrálni, sőt visznek magukkal még egy embert. És azt tudták, hogy minden második választópolgár nő?