Tulajdonképpen megerősítették a demokratikusan választott német parlament fontosságát, nem feküdtek keresztbe a kormánynak, és nem törekedtek politikai főszerepre sem. Bár a német alkotmánybíróság elnökét, a hórihorgas Andreas Vosskuhlét annak idején a most ellenzéki szociáldemokraták delegálták a testületbe, senkinek eszébe sem jutott, hogy egy évvel a szövetségi választások előtt az alkotmánybíróságot belpolitikai célokra használja.

A karlsruhei testület a konszenzusra épülő német politika egyik fontos szereplője, így nem is lehetett tőle azt várni, hogy elmeszeli az európai mentőcsomagot. Ennek szükségességéről a nagy pártok között egyetértés van, sőt egy friss felmérés szerint még az Európából kiábrándult társadalom többsége is támogatja. Bár a nemzetközi sajtó kongatta a vészharangot, feleslegesen tette: véráldozatokkal járó belharc Németországban nem lesz az európai politikából. Demokratikus vita annál inkább. Mert most, hogy ez az akadály elhárult, ismét felmerül a „hogyan tovább?” és főképp a „mit akarnak a németek?” kérdése. Ez nagyon régi dilemma. A bismarcki időkben Ludwig Dehio német történész fogalmazta meg először, hogy Németország „félhegemón” szerepben van, emlékeztet a Frankfurter Allgemeine Zeitungban Andreas Wirsching német történész. Azóta volt két véres és egy hidegháború, ám a németek dilemmája ma is ugyanez: annyira nem dominánsak, hogy a szomszédaikat-partnereiket politikailag maguk alá gyűrjék, és akaratukat rájuk kényszerítsék. De ahhoz épp elég erősek, hogy félelmet keltsenek, szövetségi rendszerek alakuljanak velük szemben, netán elszigetelődjenek. Ezzel szembesül Berlin folyton-folyvást az utóbbi években. Az európai válságkezelés persze nem háború, de a jövőnket kockáztató, és persze sok pénzre menő politikai-gazdasági játszma, ahol előbb-utóbb mindenkinek meg kell kötnie a maga kompromisszumait. A németeknek is, akik onnan indulva, hogy nem állnak jót mások adósságáért, odáig jutottak, hogy már azt is lenyelték: az Európai Központi Bank beszáll a déli államok adósságának felvásárlásába (itt a német alkotmánybíróságnak alighanem lesz egy újabb menete). De a délieknek is volt bőven mit beáldozni: a magas fizetéseket, a sziesztát, a láblógató bürokráciát, a gyors felzárkózás, a teljes egyenrangúság illúzióját.

A valódi kérdés továbbra is az, hogy tudnak-e a huszonhetek – vagy legalább a 17-ek – egyfelé húzni? Lesz-e törés a félhegemón státuszú Németország és a többiek között? A skarlát ruhás bírák döntése az európai egység irányába mutat, de jó lesz arra is figyelni, hogy a választások előtt álló Németországban hamarosan egy belpolitikai játszma is kezdődik.