Mi nem Varga István fideszes honatyát rójuk meg, mert kedd hajnalban azt mondta a parlamentben, amit mondott. Nem tehet róla. Hiszen az már hétfő délelőtt kiderült, hogy a kormánypártok nem támogatják a népi kezdeményezést, amely önálló büntetőjogi törvényi tényállást akar a családon belüli erőszaknak. És ha már világosan látható, hogy a kétharmadunk nem áll ki valami mellett, elengedhetjük magunkat, lehet bármilyen blődséget mondani. Végül is csak 103 ezren írták alá az indítványt, ami ugye nyomában sincs a kormányt támogató társadalmi konzultációnak.

A képviselő tehát volt annyira karakán, hogy úrrá lett nyári kimerültségén, és az első plenáris ülésen kimondta: „talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak. Mert a nők az emancipáció és az önmegvalósítás mellett elfelejtettek szülni, és emiatt fogy a magyar”.

Ezt a mély társadalomfilozófiát megfejelte a családcentrikus kereszténydemokrata Karvalics Ottó: „először a családoknak példát kellene mutatniuk, hogyan lehet békében élni egymás mellett, és majd csak utána lehetne a nőknek érvényesülniük”.

Az uraknak hálásak lehetünk, mert végre felfestették, hogyan is képzelik a XXI. század fideszes Magyarországát, és annak félázsiai népét. Valójában mélyen megértjük őket. A családon belüli erőszakot – bár nem volna feltétlenül hiábavaló próbálkozni ezzel is – tényleg nem lehet csak a büntetőjoggal megoldani, mivel annak oka gyakran a családon kívül van. Ám Varga képviselő valószínűleg oly elánnal dolgozik a magyar emberekért, hogy még a hírével sem találkozott olyan feleségnek, élettársnak, gyereknek, akit a családfő mondjuk csak félig is agyonvert, vagy a józanul munka nélkül eltöltött nap estéjén tökrészegen ki akart irtani. Azt kellene megérteni hozzá, hogyan juthat valaki oda, hogy kilátástalan életét látva legyilkolja az egész családját. Azon kellene elgondolkodni, vajon miért kellene egy nőnek négy-öt gyereket szülnie, ha egyszer már kettőt sem tud egy házaspár eltartani, mert vagy számla, vagy kenyér. Vagy ha mégis sikerülne felnevelni a gyereket, milyen jövőt hazudjunk neki, ha a középosztálybeli nem adatik? Ez alighanem már túl sok az uraknak is.

Mindezek után hálásak vagyunk a jobbikos Szávay Istvánnak, aki gondolatok helyett egyszerű mondatokba fogalmazva csak annyit szólt: az emancipációs mozgalmak során az egyenlőség iránti vágy végül mindig átmegy férfigyűlöletbe. Most vagy nem irigyeljük otthon netán megelőző szándékkal lefegyelmezett asszonyát, vagy drukkolunk neki, hogy mutassa már meg, milyen az igazi, emancipált férfigyűlölet. Ez esetben indokolt lenne.