A cikkben említett alkotmányos eszközök kapcsán szeretnék kiegészítést tenni. Elsősorban azt kívánom kiemelni, hogy az önállóság ismételt napirendre tűzését nem a parlamenti többség hiánya akadályozza meg. Az 1995-ös népszavazás sokkoló eredményét követően Kanadában a politikai megoldások mellett komoly erőfeszítéseket tettek az elszakadás/kiválás világos alkotmányos feltételeinek megteremtéséért. Ebből következően 1996 szeptemberében a szövetségi kormány megbízásából a szövetségi főügyész úgynevezett véleménynyilvánító keresetet nyújtott be a kanadai legfelsőbb bírósághoz (ez tartalmát tekintve közel áll a magyar Alkotmánybíróság alkotmányértelmezési hatásköréhez). A keresetben – leegyszerűsítve – azt a kérdést fogalmazták meg, hogy a belső jog és a nemzetközi jog alapján lehetséges-e Québec egyoldalú elszakadása Kanadától? A legfelsőbb bíróság többéves elemzés után az 1998. augusztus 20-án közzétett álláspontjában – ez egy szakmailag igen érdekes, több mint 80 oldalas tudományos munka – kifejtette, hogy sem a kanadai, sem a nemzetközi jog alapján Québec egyoldalú akaratnyilvánítással nem léphet ki a föderációból. Az elszakadást támogató eredményes népszavazás – amely bármikor kezdeményezhető és lebonyolítható – csak arra adhat felhatalmazást, hogy a kiválásról meginduljanak a tárgyalások a szövetségi kormánnyal és a többi tartománnyal. Ezzel a döntésével a kanadai legfelsőbb bíróság tovább árnyalta az önrendelkezési jog érvényesíthetőségének kereteit.

A legfelsőbb bíróság állásfoglalását követően a szövetségi törvényhozás annak tartalmát normatív formába öntötte, és 2000. június 20-án elfogadta a Clarity Actet, amelyben lényegileg megismételték a bíróság által kifejtett elveket. Az igazi alkotmányos akadály tehát elsősorban ezekből a dokumentumokból következik. Alkotmányosan – még egy sikeres népszavazás esetében is – Kanada többi tartományának hozzájárulása nélkül nincs lehetőség Québec egyoldalú elszakadására.

A szerző a Magyar Köztársaság volt kanadai nagykövete