Hogyan lehetünk annyira vakok, hogy nem látjuk, amit a minisztérium lát: „A rangsor csak azt mutatja, hogy az utóbbi két év pénzügyi konszolidációja nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően sikeres volt, hiszen a sorrend makrogazdasági környezetet értékelő pillérén belül Magyarország 23 helyet ugrott előre.” Ez a beszéd kuruc magyar! Ne gyötrődj kétségekben, ne búskomorkodj! Ha az egészben nem találod a sikert, keresd azt a megfelelően megválogatott részletekben!

És ne hallgass az Eurostat károgására sem, hogy a térségben csak a mi növekedésünk lesz az idén mínuszos, hogy még az utánunk következő csehek is stagnálnak, miközben az éllovas lengyeleké plusz 2,7 százalék is lehet. Csak bámulunk, honnan ez a feszülő miniszteriális erő. Aztán, kézbe véve a Heti Választ, megvilágosodunk. Mindennek az az oka, hogy Matolcsy György boldog. És, mint írja, az ember akkor boldog, ha sikeresnek látja az életét. Boldog lehet az ország, gondoltuk, amelynek vezetői nem ragadnak le a valóság sivár tényeinél, sem kiszáradt egyedi életeknél, hanem térben és időben a maguk teljes összetettségükben tekintenek az emberekre.

Csak boldog lehet az az ország, amelynek a vezetői sikeresek, vagy legalább annak gondolják magukat, hiszen „abban lehetnek jók, amit szeretnek”. Legalább a nemzetgazdasági miniszternek megadatott, hogy – mint írja – bár még csak ötvenhét éves, az lehet a célja, hogy nyolcvanévesen visszatekintve is értelmét lássa majd az életének. Tiszteljük ezt a szándékot, mi sem akarnánk mást, ha ezt az akaratot nem éppen az ő önmagának és nekünk hazudott boldogsága fullasztotta volna ki.

De érti ezt a mi tisztán látó miniszterünk. Hiszen mondja is: Magyarország akkor lesz sikeres, ha polgárainak többsége is az. Ha boldog. Értsük meg: mindehhez idő és kitartás kell. Legalább addig tartsunk ki hát, amíg ő nyolcvanévesen majd boldogan visszapillant, például ránk. Lássuk be, hogy igaza van, egyszerre csak egy dologgal kell próbálkozni, s mivel már két évtizede kísérletezünk a demokráciával és a piacgazdasággal, a nyugati integrációval és a „közép-európai léttel”, s mert ezért már sokat tudunk arról, hogy mi megy, és arról is, hogy mi nem vezet sikerre, kövessük őt, A Látót, most másfelé?

Ígérjük meg, hogy kitartunk mellette, s az általa választott egyetlen dolog mellett? Ami történetesen nem a demokrácia és a piacgazdaság? Tartsunk ki, és próbáljuk meg a lehetetlent, ha beleszakadunk is? Hazudjunk magunknak mi is sikert és boldogságot? Rászorulnánk – ebben persze igaza van.