1990-ben vagyunk, egy tízezres pulykatelep vállalkozóféle mindenese vagyok. Rettenetes az aszály. A telep két fúrt kútja elapadt, az állatok innának, kukoricánk kiaszott. A tanya alsó végén patak folyik, szerencsés módon pont a szétberhelt (érvényes engedély nélküli) szivattyúház mellett némi kiöblösödéssel. Nincs mese, innen kell vizet lopnunk. Nagy nehezen összeeszkábálok egy olyan mobil szívófejet, amellyel sikerül feltölteni a telep felső részén levő ipari tartályt. A csordogáló patakból eltűnt a víz. Vészmegoldás.

Valami ilyesmiben töri a fejét a jelenlegi kormányzat, amikor az úgynevezett „egynyári öntözés” lehetőségét megnyitja a kisgazdálkodók számára. Ez semmi más nem jelent, mint hogy a néhány szerencsés vízközeli parasztot díjmentes öntözési lehetőséghez juttatják. A megoldás azonban a gyakorlatban a mi kontárkodásunkkal lesz egyenlő. A hangzatos nevű Nemzeti Vízgazdálkodási Stratégia papíron talán már létezik ugyan, csak két apróság hiányzik hozzá: alkalmas csatorna-, gépészeti és kijuttatási rendszer, no meg természetesen a pénz. Magyarországon az elmúlt 25 évben négy olyan gazdálkodási szezont értünk meg, amely drámaian visszavetette a termelési eredményeket. Az idei nagyon szomorú rekordot hozott, 138 napot értünk meg eddig, amikor a csapadék hiánya rendkívüli meleggel is párosult. Lehet, hogy jövőre esik, lehet, hogy nem.

Vizünk pedig volna bőven. Az ágazati kutatóintézet elemzése szerint hét százalékkal több természetes víz hagyja el hazánkat határainkon, mint amennyi bejön. Még ma is, amikor lassan már gyalogszerrel át lehet kelni a Tisza felső szakaszán, a Maros-közepi hordalékdombokon pedig sátort verhetnek a kirándulók.

A tudósok már csaknem húsz éve mondogatják, hogy nyakunkon a sivatagosodás, a szárazságövezet határa lassan, de sajnos egyre kiszámíthatóbban kúszik felfelé az Alföldön, a kutakból elfogy a víz, nekünk azonban erre a nagyon is kézzelfogható jelenségre érdemi válaszunk nincs. Helyette egynyári ingyenöntözést teszünk lehetővé a parasztoknak, ami gazdálkodót gazdálkodó ellen ugraszt majd, hiszen a víz még a legszabadabb vételezéssel is elfogy onnan, ahol kevés van: a patak felső folyásán élő termelő eléggé öblös torokkal simán elszívhatja az életet az alsó részen „szomjazók” elől. Közvetlenül a Duna mellett kevés termőhely van, tavakról, erekről, „vízfoltokról” beszélünk most. Ezek szenvedik meg az egynyári ötletet.

Kormányok jönnek-mennek, egy-egy árvíz idején a politikusok gátakra állnak a kamerák elé, de amikor kiszárad a patak, akkor csak hümmögés van. Nem tudom, van-e olyan felelős Magyarországon, aki képes felmérni, milyen kincset pazarolunk el. A nálunk sokkal forróbb éghajlatú Bulgáriában az elmúlt öt évben nagyon alaposan átgondolt vízgazdálkodási stratégiával sikerült elérni, hogy a legnagyobb szárazság idején is lehessen decemberben bolgár uborka a magyar boltok polcain. Mi pedig csak siránkozunk, a költségvetés számoszlopaira mutogatunk, pedig már két kisebb stadion árából kijöhetne egy alapműködésre képes kiskunsági öntöző- és vízelvezető-tározó rendszer kiépítése.