Amikor múlt pénteken az azeri légitársaság különgépe Ferihegyen landolt, a legnaivabbaknak is világosan látniuk kellett: Ramil Safarovot nem hétköznapi fegyencként fogják Bakuba szállítani. Az Aliyev-rezsim remekül hazardírozott a baltás gyilkos átadása körüli játszmában. Lényegében a kerozin árából kijött nekik egy nemzeti hős. Nekünk meg itt van ez a sűrű, fekete, ragadós trutymó, amit az országnak kellene levakarnia magáról. Nehéz lesz, bárhogy is mondogatja a miniszterelnök, hogy a Safarov-ügy nyomán kirobbant vitának nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani.

Lássuk be, a „baltás gyilkos” átadása nem rengeti meg a világpolitikát. Nekünk azonban jócskán okoz fejfájást, mert ami történt, az tovább darálja Magyarország nemzetközi megítélését és hitelességét, pontosabban azt, ami abból megmaradt. Azért a Kaukázusban sikerült az egymást eleve gyűlölő azerieknek és örményeknek ürügyet szolgáltatni az újabb ellenségeskedésre. Washington és Moszkva eddig sem vett minket komolyan, mostantól még nagyobb gyanakvással figyelik a nekik odapiszkító Orbán-kormányt.

Sikerült magunk ellen fordítani Örményországot és a Párizstól Washingtonig komoly befolyással rendelkező örmény lobbit. Ez utóbbival szemben a magyar diplomáciának esélye sincs, nehéz bármilyen kármentő akciót is elképzelni.

Másfelől, ugye, mi köztudottan félázsiaiak vagyunk, mégse lett Azerbajdzsánnal eggyel több barátunk. Az Orbánék által sokat hangoztatott keleti nyitás üdvözlendő, de Európában nem feltétlenül az Aliyev-rendszerrel kell virítani. Azzal a (fél)diktatúrával, amely az Eurovíziós Dalfesztivál csillogásával próbálta eltakarni a sorozatos emberi jogsértéseket és az uralkodó klán viselt dolgait szóvá tevő ellenzék hatósági vegzálását. Amely az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem állandó tagságáért folytatott kampányban tavaly ott tartott be nekünk, ahol csak tudott – főleg a harmadik világban. S miközben hol jobban, hol kevésbé álcázott módon szavazatokat szerzett, az iszlám országok képviselői előtt Amerika vazallusának állította be az EU- és NATO-tag Magyarországot.

Bizonyos következtetéseket le lehetne vonni. Például azt, hogy a Külügyminisztériumot nagy ívben megkerülő kormányfői külpolitizálás zsákutcába jutott. Orbánról azt hallani, hogy régóta elégedetlen a külüggyel. Túl lassúnak, túl akadékoskodónak tartja a tárcát, amely szerinte ráadásul képtelen ellensúlyozni a Magyarországot érő külföldi „támadásokat”. Pedig a diplomatáknak egy normális országban éppen az a dolguk, hogy körültekintőek legyenek. Alaposan mérlegeljék a kockázatokat és következményeket, tisztában legyenek a nemzetközi környezettel, azzal, hogy kitől milyen válaszlépésekre lehet számítani. Türelemjáték ez, Budapesten azonban gyorsan lezavarható snellpartikban gondolkodnak. Snellben jött a trutymó is.