A „baltás” esete nem egy történet a Magyarországról manapság keringő kellemetlen történetek sorában. Nem is egy újabb bekezdés az unortodoxiáról szóló fejezetben, amelyet – mint tudjuk – csodálkozva figyel, tisztel, majd másol a nyugati világ. A gyilkos különgéppel való Bakuba szállítása más szekcióba helyezi az országot a világ civilizált nemzetei szemében. És ez a szekció igazolni látszik a Der Spiegel nemrégiben összeállított listáját Orbán Viktorral Európa legveszélyesebb politikusai között.

Hiábavaló azon elmélkedni, hogy az eset milyen nemzetközi következményekkel jár, vagy hogy hol, mikor, miben és kik tudnak ártani nekünk, az örmény diaszpóra milyen válaszlépéseken töri a fejét – ilyen horderejű döntést nem csupán ezen lehetőségek akkurátus számbavételével hoz egy politikus, hanem saját normái alapján, amelyek jó esetben áthághatatlan korlátokat szabnak működésének.

Belefér ebbe a tartományba ravaszság, kombináció, némi kiszámíthatatlanság, s természetesen egy egész érdektenyészet, de egyvalami nem: a magáról kialakítani akart kép totális semmibevétele, kiiratkozás abból a körből, amelyhez tartozni akart. Látszólag?

Hogy a látszatnak mekkora szerepe van a politikában, arról a Fidesz könyvtárnyi irodalmat halmozott föl, hiszen megalakulásától kezdve fokozatosan és egyre lendületesebben és tehetségesebben próbálta a tényeket nem önmaguk lényegénél fogva, hanem a valóságot a látszattal keverve úgy alkalmazni, hogy az céljaihoz maximálisan idomuljon. Bizonyos adagban ez elviselhető, hiszen a praktikák szerves része a tálalás, szakavatottabb szóval kommunikáció, ami a Magyarországon még kevéssé ismert mosópor-axiómával öltött testet a fiatal demokratáknál, mely szerint a politikát ugyanúgy kell eladni, mint a mosóport. Kis trükk, kis megtévesztés, kis illúzió.

Csakhogy a mutatvány bája már a múlté, a mosópor kontúrjait se látni, sokszor csak a tények kiforgatása, a robusztus, önző, feszültségszító manipuláció uralja a kormánypárt kommunikációs terepét, a látszat fetisizálása, amelybe a hét végén úgy ütközött bele Orbán, mint egy óceánjáró a jéghegybe. Tényleg látszat?

Lehet persze megállás nélkül azt mondani, hogy a virágba borult magyar–azeri kapcsolatoknak, a kölcsönösen kiaknázandó gazdasági előnyöknek semmi közük ahhoz, hogy a Magyarországon életfogytiglant kapott gyilkos Azerbajdzsánban 24 órán belül szabad ember, kitüntetett hős lett, s ez minket váratlanul ért. Tények sora sugallja az ellenkezőjét, sőt az azeri sajtó sem fukarkodik olyan információkkal, amelyek büszkén részletezik a szabadulás diplomáciai előkészületeit, vezérük évek óta tartó erőfeszítéseit a kiadatás ügyében.

A keleti nyitás ortopéd változatát hozta össze a kormány. A „látszat” lényege, hogy egy miniszterelnök veszni tűnő ábrándja kedvéért felelőtlen hazardírozással képes sutba vágni mindent, ami tartását, becsületét, rangja, s vele országa tekintélyét adja. Nincs „kész átverés”. Előnyösnek látszott az ajánlat.