Falunapon szombatoltam egy eldugott kicsi helyen, hol üstökben rotyogott a paprikás lecsó, nyárson sült a malac, a magyar nép pedig fölvette a szebbik ingét, sört iszogatott az árnyékban, és a Sztárt hallgatta, a Pesti Sztárt, aki úgynevezett slágereket énekelt sértődött képpel, mert biztosan nem esett jól a hiúságának, hogy e tehénszarszagú színpadon kell neki most dalolnia, éppen őneki, aki egykor, fénykorában, valaha, a régi szép időkben... még egy ország kedvence volt. De ez tényleg régen volt, nagyon rég – megvan annak már vagy fél éve is. Azóta kikopott szegény a kereskedelmi televíziókból, amelyek fölrepítették a csillagokba, s végül ide juttatták, ebbe az eldugott kicsi faluba, hol a magyar nép velem ellentétben angyali türelemmel várta, hogy a Pesti Sztár abbahagyja az úgynevezett éneklést, s elkezdődjék végre a Stihl fűrészek bemutatója.

Miközben a második tányér lecsót habzsoltam, fölfigyeltem egy kicsi fiúra, s a még kisebb pónijára.

Lehetett vagy hatéves az a kicsi fiú. Egyetlen gatya volt rajta a nagy melegben, semmi más, a csupasz bőre és a lengeszőke haja csak úgy világított a tarka tömegben, mikor a kövérkés, lusta pónit kihúzta egy kötéllel a napra. Akkora volt az a lovacska, mint egy nagyobbacska kutya, s nem akaródzott neki emberek közé menni. Legelni akart, s kérette, húzatta magát.

– Háromszáz egy kör! – rikkantotta el magát a kicsi fiú, s rutinosan megcélozta a kisgyerekes családokat, azoktól remélt fizető lovast a lovára, de nem akart pónigolni senki, pláne háromszáz forintért nem, hogyisne, több az, mint egy korsó sör. A kicsi fiú azonban nem adta föl, körbejárt az álmos lovacskával, s amikor megkérdezték tőle, hogy harap-e a ló, önérzetesen azt kiáltotta vissza, hogy dehogy harap, hisz herélt. Amikor egy nagyobb társasághoz ért, reménykedőn nézte, ahogyan egy hatvan körüli, kövér, nagydarab ember feltápászkodik a fűre terített plédről, odainti magához az unokáját, s fölrakja a lóra, mint egy csomagot. Kövér kisfiú volt, majdnem ledőlt a lóról, s nem is nagyon értette, hogy miért kellene neki pónira ülnie, az volt a szemében, hogy nem értem, szedjetek le róla.

– Városi gyerek – mondta a nagypapa magyarázatképpen, de a kicsi pónigazdit nem érdekelte, hogy kiféle a kuncsaft. Ő már ott érezte a háromszáz forintot a tenyerében.

– Mindjárt veszek egy kólát! – kurjantotta oda egy körülötte lebzselő kölyöknek, s leesett az álla, amikor a nagydarab ember lekapta az unokát a lóról, majd fölnevetett, s elfordult.

– Háromszáz fo... – kezdte a kicsi fiú, de az visszanézett, s rádörrent:

– Méghogy háromszáz forint... Százötvenet se ér... – s hátat fordított neki.

Ott állt a kicsi fiú megsemmisülve.

– De hát... – motyogta, de nem figyelt rá senki.

Láttam a szemében, hogy mire gondol. Nekiugrik ennek az embernek, belerúg és kiveri belőle azt a háromszáz forintot... Ott állt a maga alig húsz kilócskájával a százhússzal szemben, s fortyogott benne a düh. Néztem őt, s az jutott eszembe, hogy ennek a kicsi fiúnak, lám csak, elkezdődött az iskola. Neked becsöngettek, kisöreg, és máris megkaptad az első pofont. Igen, téged átvertek, kisöreg. Légy üdvözölve közöttünk. Megértem a dühödet, de egyre megkérlek: ha te leszel egyszer százhúsz kiló izom, fogd vissza magad. Nehéz lesz, tudom. De mielőtt ütnél, mert ütni fogsz te is, gondolj majd arra a kicsi fiúra, aki voltál. Neki is fájt az első pofon nagyon.