Felhördülünk ezen persze, de ez vajon kötelező liberális-jogvédő reflex, úri huncutság? Tetszene csak leköltözni közéjük...? Legyünk kíméletlenek önmagunkkal, és szedjük szét ízekre, mi a baj ezzel a lépten-nyomon hangoztatott nézettel: amazok túl sokat szülnek, bezzeg mi, a társadalom felelős tagjai kihalunk! Mit mondjak erre? Hát szüljetek, ti felelősek! A lelkünk mélyén ugyanis mindannyian hiszünk a gyermekvállalás multiplikációs (megsokszorozó) funkciójában: ha az ilyeneknek (ilyen társadalmi helyzetűeknek, gondolkodásúaknak, vallásúaknak), mint mi, lenne több gyerekük, nem amazoknak, szebb lenne a világ.

Én is elküldöm a magaméit a világba a magam útravalójával, és hüledezem mások útravalóján (de érdekes, nem a szegényekén, hanem a fiam kedvező társadalmi helyzetű ikerpár osztálytársának gőgjén, például). Kezdjük az emberi jogi vetülettel: a világnak ezen a felén, a francia forradalom és kultúránk más fordulatainak eredményeként sok évtizede jogegyenlőség van. Szépen össze van szedve alapdokumentumokban, mi az, ami minden embernek jár, nem érdemeinél fogva, hanem abból fakadóan, hogy ember. Elvileg persze, de akkor is, ha ez a többi egyenlőnek nem tetszik.

Mivel a jogegyenlőség áldásait mindannyian élvezzük, bármelyikünk kezdheti alul és törhet magasra, megválaszthatjuk, legalábbis elvileg, lakóhelyünket, foglalkozásunkat és házastársunkat, és a reprodukciós jogunkat sem korlátozzák, senkit sem sterilizálnak erőszakkal (csak néha cigány nőket a császármetszéssel egybekötve, és nem is olyan régen még tömegesen, a skandinávoknál is). Szóval, amazoknak is, nekünk is szívünk joga eldönteni, hány gyereket vállalunk. Ezért aztán dohogni sem illik.

Képzeljük magunkat a döntéshozók helyébe, és akkor tessék javaslatokat tenni, azaz a törvény nyelvére lefordítani ezt az óhajt: ők (kik?) ne szaporodjanak. Tegyük fel, hogy ez a cél, próbáljunk akkor mögé tenni valamilyen jogelvet. Aki szegény, nem szülhet, csak mondjuk egyet. Ki számít szegénynek? És mi van, ha gazdag, öt gyereke van, majd levágja a lábát a villamos, és elszegényedik? Mi a szempont? Faji alapon? Vagyoni cenzus? Körömtisztaság? Deviancia? És ha szülnek, mi van? Rendőrt minden hálószobába? Vagy szüljenek, de akkor úgy kell nekik, ne kapjanak semmit?

Oda is megyek, fekete ruhában lehetőleg, és az Audimból végignézem jó keresztényként, ahogy felfordulnak? Komolyan kérdezem: hogyan? De mire szülnek? Hát nincs munkájuk! Úgy látszik, ez a mi többségi normánk, hiszen mi nem szülünk jóval kedvezőbb helyzetben sem: a szegénység nem korlátozza a gyerekvállalási kedvet, sőt, a szegény országokban sokkal több gyereket szül egy nő átlagosan (és azoknak a gyerekeknek sokkal rosszabbak az életben maradási esélyei).

Ahol nehezen hozzáférhető a fogamzásgátlás, ott mindig több gyerek születik. Továbbá: világszerte a dolgozó nők átlagosan kevesebb gyereket szülnek, mint azok, akiknek nincs munkahelyük. De nem csak az anyákról van itt szó. Miért nincs munkájuk a családfenntartóknak? Nekem a nagy műveltségemmel vajon lenne-e ott? Nem kellene komolyan ezzel foglalkozni akkor, hogy legyen? És ne közmunka legyen az a munka, ha lehet! Ők csak a segélyért szülnek! Középosztálybeli, autóban riszáló anyatársam, azt a segélyt (családi pótlék, gyes, nagycsaládos ingyenes étkeztetés) te ugyanúgy megkapod, és te is örülsz neki, sőt te is ügyeskedsz ám, ha jövedelmet kell bevallani.

Ha annyiból és úgy kellene élned, te is arra lennél jogosult. Cserélnél vele? Nem? Nahát! Hát eltartatják magukat, élősködnek, a zénadómból...! Azért egyszer megnézném, a költségként elszámolható bármi, az áfa-visszaigénylés, a támogatott lakáshitelek, a devizahitelesek megmentésének korában, itt, a járdával, ivóvízzel ellátott elit kerületemben, ahol nemrég még tébére csináltattak cicit asszonytársaim, hogy egy főre lebontva ki mennyit vesz el a közösből. Csúnyán lehajtanánk a fejünket, azt hiszem.

De nem is szeretik, hát otthagyják a kórházban, ütik-verik! Nem is nevelik őket, csak nőnek, mint a dudva! Bizonyára vannak ilyenek – én több százezer családról ezt nem merném így kijelenteni, sőt, ahogy az Egy sor cigány meg a Cigánysor című könyvekből rémlik, a nehéz élet ellenére sok szempontból jó (volt) náluk gyereknek lenni. Egész biztos vagyok benne, hogy mi itt a biztonsági rácsaink mögött kifinomultabban és tettenérhetetlenebbül hanyagolhatjuk el és bántalmazhatjuk az amúgy elkényeztetett gyerekeinket. És ugye nem gondoljuk, hogy ha valahol más az értékrend, akkor ott nincs nevelés?

Legnagyobbrészt indirekten nevelünk, nem különórákkal és erkölcsi olvasmányokkal, ki-ki a maga kultúráját adja tovább (mi mást adna?) – e különbségeket hivatott homogenizálni, közelíteni a lassan tragédiába fulladó közoktatás. Jó, ha mindezt a különbségek iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelettel teszi. Hát úgy kell bekényszeríteni őket az óvodába! Az óvodába járatás adminisztratív ösztönzésének célja a többségi társadalom normáihoz való asszimiláció. Érthető, de nekik meg nehéz feladni a saját nyelvüket, normáikat, megismerkedni sosem látott tárgyakkal, vagy cipő nélkül odamenni, amikor otthon mondjuk senki se piszkálja őket ezek miatt, és vigyázniuk kell esetleg a kisebbekre.

Agresszívek, nem lehet velük együtt létezni, lehúzzák az egész csoportot! Szerintem meg kiszolgáltatottak, megvetettek és esélytelenek. Én is agresszív lennék, talán már előbb is. Mi a cél? Ha ilyenek, akkor ne létezzenek? Hallottunk már ilyet pár évtizede, egy nagy nép dicső vezére kiabálta bele a világba mindezt. Ugye nem gondoljuk, hogy ha valaki nehezebb sorú családba születik, tanulatlan vagy munka nélküli szülők gyermekeként, akkor kész, ő elveszett? Épp az lenne a társadalom, a döntéshozók feladata, mindannyiunké, hogy őnekik is legyen esélyük. Legyen járda, és ne legyen tébécé, és a tébétámogatott tápszert ne kelljen kenyérre kenve ennie a családnak.

Ha megveted, mert nyomorult, megvetendő lesz. Ha önigazolsz az ő rovásukra, akkor tényleg fenyegetést jelentenek majd. Nem is a gyerekeikről van szó, már ő magukról és a szüleikről is: az lett volna a feladat már húsz és több éve, önelégült polgártársaim, hogy ne legyen annyi képzetlen és kétségbeesett ember, hogy őket segítsük nem hallal, hanem halászati alapismeretekkel, szeretettel, türelemmel. Akkor nem itt tartanánk most. Akkor egy kicsit jobban viselnénk, hogy vannak, akik máshogy élnek, mint amit mi egyedül érdemesnek tartunk és eszményítünk (és amikor nekünk se sikerül úgy, akkor hazudozni kezdünk).

Komolyan gondoljuk, hogy – csak mert mi iszonyodunk a kinézetüktől, életmódjuktól – ők majd jól megtartóztatják magukat? Alulírott fehér bőrű fővárosi anya kijelentem, hogy mivel beleszülettem ebbe az értelmiségi, budai közegbe, ennek megfelelő kulturális és erkölcsi értékrenddel, ahol utak vezettek mindenfelé, ahol elérhető volt betű és csatorna, ahol norma, hogy a szülők minden egyes gyereküket saját lakással bocsátják útjára, ahol tébécé, rüh és megvetés nem fenyegetett sose, és ahol egyértelmű volt, hogy van mit ennem, és eldönthetem, melyik gimnáziumba járok, és e szerencsés ajándékoknak köszönhetően lehetett később munkahelyem, ezért nem néztek ki sehonnan, és mit tagadjam, az adófizetés sem az én döntésem volt, hanem levonták szépen, és volt miből, kijelentem tehát, hogy rengeteget kaptam az emberi közösségtől, amelyben élek, és hogy ami most lehetek, serrano sonkástul, premierre járásostul, göndör gyerekestül, az nem az én egyéni erőfeszítéseim eredménye, hanem nagyrészt determináció.

Kinyilvánítom továbbá, hogy a helyzet annyi, hogy őnekik (kiknek is? akiknek mindez nem jutott), mit mondjak, tautológia következik: nekik mindez nem jutott, sőt egyre távolabb kerülnek a gyerekeik is ennek az esélyétől, és ennek az egyenlőtlenségnek a haszonélvezői mi vagyunk, ÉS MÉG LE IS NÉZZÜK ŐKET, mi, akiknek bőven jutott, kijelentem, hogy a mindenkori nemjutást aljasság a származásnak tulajdonítani, kijelentem ezenkívül, hogy én is születhettem volna oda, és ott én sem lennék ennyire törekvő (nem vagyok itt sem), mindezért a magam részéről nincs pofám az „ők csak haljanak ki szépen, mert karcolják a kerek életemet” ordas nézetet jól hangzó érvekbe csomagolni, és szerintem szégyellje magát, aki ezt teszi.

Bár az, amit homlokom megett viselek, sok mindentől megóv, én is lecsúszhatok, én is állhatok még ott sorba. Mi a társadalom e naposabb felén is nehezen éltünk, és jól tudom, hogy nincs garancia, ezért hálátlan és nyafogó sose leszek. Szeretnék viszont egy mobilabb, befogadóbb társadalomban élni. Ahol nem ítélnek el ennyire reflexből senkit, aki másképp él: gyermektelen, vagy más neki a fontos. Kiborulok és tiltakozom, hogy júniusban a fiam felvételijén a különben szimpatikus anyuka összekapcsolta a két mondatot: Ez jó suli, nem? Nem láttam itt egyetlen cigányt sem. (Mit lehet erre mondani? Híres a zenei képzés, már miért ne lenne itt cigány? – a válasz tanulságos: Ja, a zenészek, ők nem olyanok). Ha ők ilyen épületbe járhatnának, a jövőjükért ennyire aggódna bárki! Akkor ők is képmutató, hálátlan, gőgös népség lennének vajon? Maradok, és a gyerekeim is maradnak a vesztesek örök adósa.