De másutt sincs sok ok a derűre. A nálunk bezzegországnak tekintett Szlovákiában ugyanígy nő a pesszimizmus. Egyre jobban eladósodik a lakosság – bár talán tényleg jelent valamit, hogy ott még vannak hitelképes emberek, akik mernek is hitelt fölvenni. A görögök ezúttal nem pénzt kérnek, hanem időt – a nagykoalíciós kormány sem bírja olyan gyorsan húzni a megszorítások srófját, ahogyan az IMF, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank követelésére vállalták.

Pedig már a privatizációban is lépnének: ma még csak néhány lakatlan szigetet adnának el, de biztos lesz vevő az Akropoliszra is, ha majd a görögök belátják, hogy azt nem lehet megenni. Németország megtorpant, nem húzza az európai gazdaságot. Franciaország kivált a megszorításokat forszírozó uniós tandemből, de ettől eltekintve fogalma sincs, mit kellene csinálni. Ortodox közgazdászok követelik azt az unortodox megoldást, hogy az Európai Központi Bank nyomtasson rengeteg pénzt, és pumpálja bele „a piacoknak” eladósodott állami költségvetésekbe.

Ugyanezt a módszert követte a Fed, az amerikai jegybank, amely egy, az éves GDP-jének 100 százalékát meghaladóan eladósodott országba ezermilliárd dollárt injekciózott bele anélkül, hogy érdemben javulnának az amerikai foglalkoztatottsági adatok. A világgazdasági válság nem múlik, hanem mélyül. Ábrázolva sokak szerint már nem U, nem W, hanem egyenesen L alakot ad ki: lezuhant, és lenn is marad. A Tárki honlapján hasonló jelentéseket látni növekvő európai egyenlőtlenségekről, mélyülő európai gyermekszegénységről és arról, hogy Magyarországon mélyponton a választói érdeklődés.

De miért is? Például azért, mert nem látni a végét a megszorításoknak. A mostani középkorúak magas nyugdíjkorhatárra és időskori elszegényedésre számíthatnak, a fiatalok pedig arra, hogy egész életükben rosszabbul élnek, mint a szüleik. Mi az alternatíva? Meg kellene egyezni az IMF-fel, mert anélkül túl drágán finanszírozzuk a hiteltörlesztést? Igaz.

Úgy tudnánk megegyezni velük, ha csökkentenénk a költségvetési kiadásokat – köztük a nyugdíjakat és a közalkalmazotti fizetéseket –, mint Romániában. Erre szavazzunk? Nem helyes, ha a kormány az MNB-ben heverő devizatartalék után nyúlkál? Nem. De közben más országok független jegybankjai vastag csövön hígítják a valutájukat. Nekik szabad? Mi lesz ennek a vége? Azért van mélyponton nemcsak a gazdasági hangulat, hanem a választói hajlandóság is, mert közel s távol nem látszik, ki tudna valami jobbat.