Kaukázus az unióban
Bár annyi már most is biztos: Magyarország mérhetetlen politikai és erkölcsi veszteséggel számolhat. Ennek első jele, hogy amire emberemlékezet óta nem volt példa, egy ország megszakítsa diplomáciai kapcsolatait Budapesttel. Mert meglehet, papíron igaza van a Fidesz szokásos, magyarázkodó retorikai bujkálásának, amellyel az azeri baltás gyilkos kiadatása nyomán támadt világbotrányt hirtelen azzal kívánja mentegetni, hogy magát az ügyet „nemzetközi jogilag rendezettnek és lezártnak tekinti”. (S amely magyarázatban osztozik vele a Jobbik is.)
Hiszen – mint mondják – Magyarország Ramil Sahib Safarov kiadatásában mindenben a nemzetközi jog szabályai szerint járt el, és bakui partnertárcája hivatalos levélben (amelyhez a Magyar Nemzet online kiadása történetesen még szombaton hozzájutott, s amelyet közzé is tett) korábban arról tájékoztatta, hogy Safarov magyarországi életfogytiglani ítéletét „nem alakítja át”, hanem közvetlenül folytatja végrehajtását. Ám arról, hogy a nemzetközi jog mire ad lehetőséget és a magyar kormány mivel él e lehetőségek közül, hogy mérlegeli, milyen valódi garanciákat kaphat ennek az ígéretnek a megtartására, csütörtök este még lehetett volna vitatkozni.
Mert a nemzetközi jogi szabályok szerint, mint Hack Péter mondja: „Nincs olyan hazai norma vagy nemzetközi szerződés, illetve megállapodás, amely Magyarországot arra kötelezné, hogy a területén elkövetett bűncselekmények elkövetőit átadja más országnak”. A péntek délután óta történtek üres papírfecnivé degradálták a hivatalos levelet. Már nem a jogi kérdésekről kell utólagos traktátusokat előadni, hanem a kiadatás súlyos nemzetközi politikai következményeiről, az ország erkölcsi lejáratásáról és arról a módszerről kell beszélni, amellyel maga a döntés megszületett. Egy olyan döntés, amelynek lehetséges következményeivel vagy nem volt tisztában a döntéshozó, vagy tisztában volt, de nem vette azokat figyelembe.
A felelősség mindkét esetben a kormányt terheli. A nemzetközi politikai következmények egyike konkrétan az a több forrásból még meg nem erősített hír is, hogy Azerbajdzsán és Örményország határán lövöldözés tört ki amiatt, hogy az alvó örmény katonatársát Budapesten baltával megölő gyilkos elnöki kegyelemben részesült, sőt nemzeti hősként hadnagyból azonnal őrnaggyá léptették elő. Az ügy felszította a gyilkos azeri–örmény ellentéteket, ami például Washingtont igazán aggasztja. Mert semmiféleképpen nem szeretné, ha a véres kaukázusi ellentétek bármilyen okból ismét fellángolnának egy stratégiailag fontos térségben.
Aligha tévedünk, ha ugyanezt az aggodalmat feltételezzük Moszkva részéről is, amely ugyancsak nem szívesen látná, ha ismét fegyveres konfliktus alakulna ki a határai mentén. Így hát nem csodálkozhatunk, ha az amerikai adminisztráció mind erőteljesebb, nem külügyi, hanem elnöki aggodalmakkal fordul Budapesthez. Brüsszel (az Európai Unió) sem maradhat sokáig nyugodt, mert a kiadatás nyomán könnyen előfordulhat, hogy Európa közepén találja azt a kaukázusi konfliktust, amelyet a világ diplomáciája több-kevesebb sikerrel eddig kétségtelenül megoldatlanul, de legalább lokalizált.
Némi késéssel szombat délután az igazságüggyel közösen kiadott közleményében megszólalt végre a magyar Külügyminisztérium is: sajnálatosnak tartja, hogy Örményország megszakította (más források szerint: felfüggesztette, ami gyakorlatilag lényegtelen különbség) a diplomáciai kapcsolatot Budapesttel. Aztán, talán érzékelve a nemzetközi felháborodást, vasárnap délután diplomáciai jegyzéket nyújtott át az azeri nagykövetnek Németh Zsolt külügyi államtitkár, megdöbbenéssel elítélve az azeri eljárást, mondván, az azeri fél lépése nem felel meg annak a bizalmi légkörnek, „amely országaink között az utóbbi időben kialakult, és amely jó feltétele lehetne ígéretesnek indult együttműködésünknek”.
Talán éppen itt volt a baj: fontos a bizalmi légkör és az ígéretesen induló együttműködés, aminek ugyanis azeri részről alighanem feltétele a kiadatás volt. Amennyire érdemes lehet diktatúrákkal kemény érdekek alapján üzletelni, annyira nem érdemes baráti gesztust tenni nekik. Nyilatkozott az ügyben korábban az igazságügyi minisztérium, hivatkozva a már említett azeri ígéretre, amiből a történtek fényében egyszerűen csak arra következtethetünk: Baku átverte Budapestet. Az esetleges naivitás ugyan nem válik egy kormányzat dicsőségére, de ebben nincs egyedül.
„Azerbajdzsán szokatlan döntést hozott azzal, hogy megkegyelmezett egy gyilkosnak, aki megölt egy örményt Magyarországon. A joguralom elvének kell érvényesülnie” – írta Twitter-üzenetében a svéd külügyminiszter az Armenpress örmény hírügynökség ismertetése szerint. Carl Bildt naivitása a demokrácia naivitása, amely a joguralom elvét kérné számon egy posztszovjet „alkotmányos” diktatúrán. Ismerve a magyar kormányfő nem csupán elméleti, hanem gyakorlati vonzódását a keleti autoriter berendezkedéshez, részéről viszont aligha feltételezhetünk naivitást. Most azonban a saját bőrén tapasztalhatta, mennyire veszik komolyan valódi diktatúrák egy európai féldemokrácia törleszkedését.
Első pillantásra az látszik, hogy a magyar kormány – erkölcsileg megalázó módon – vagy tényleg eladta a baltás gyilkost két-három milliárd dolláros azeri befektetésért, vagy olyannyira dilettáns, hogy képtelen volt felmérni a kiadatás következményeinek valamennyi lehetséges forgatókönyvét. Ilham Alijev elnök mindenesetre dörzsölheti a tenyerét, most már akár fizethetne is Budapestnek, de nem kell, hiszen az nem fogadhatná el a pénzt… Akad azonban itt egy következő magyarázat is: a kormányfőt figyelmeztette a szakapparátus, ő azonban, figyelmen kívül hagyva a tanácsadókat, maga döntött az egész ügyről, s keleti elhivatottságában olyan vasvillába szaladt bele az országgal együtt, amivel nem számolt.
Ezt erősíti meg Novruz Mammadov, az azerbajdzsáni elnök külügyi vezetője, aki egy azeri hírportálnak elmondta: a kiadatásról egy évig folytak a titkos tárgyalások az azerbajdzsáni elnök különleges felügyelete alatt. „Ilham Alijev elnök felügyelte az egyeztetéseket a magyar és azeri rendészeti erők között. Az ügyben pedig döntő szerepe volt annak a megegyezésnek”, amelyet Orbán Viktor magyar miniszterelnök júniusi azerbajdzsáni látogatása alatt értek el. Ettől kezdve nem tudunk olyan forgatókönyvet elképzelni, amely ne vetné fel élesen a kormányfő teljes felelősségét az ügyben.
Abban az ügyben, amelynek kezelésével nemcsak magát, hanem az egész országot hosszú időre kiírta Európa politikai-erkölcsi rendjéből, s amiért óriási árat fogunk még fizetni az ő esetleges bukása után is. Ezt a skandalumot nem fogja rövid távon megoldani sem az idő, sem a felejtés, sem az amúgy nagyon is találékony fideszes píárpolitika. Tudjuk, mi történt, tudnunk kell, hogyan történt: ki, mikor, miért döntött úgy, ahogyan döntött, mi befolyásolta valójában a döntést, mi igaz abból, hogy pénzért adtuk ki a gyilkost – magyarázkodások helyett ezekre a kérdésekre vár az igazságnak megfelelő választ nem csak a magyar közvélemény.
