Ideológiai párbajképesség
Orbán Viktor addig merészkedett, hogy a hagyományos konzervatív ideológiaellenességet kifordította a négy sarkából és pragmatikus politikai gépezetének fő üzemanyagává tette. Éppen ezért, ha a magyar baloldal nem bizonyítja záros határidőn belül ideológiai párbajképességét, akkor bizony komolyabb veszteségek is érhetik, mint egy sikertelen 2014-es választás. A dolog úgy áll, hogy a baloldali-szociáldemokrata politika öngyilkosságával ér fel nem komolyan venni a jobboldal által felidézett ideológiai apokalipszist, ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy engedheti az ideológiákat befagyni.
Éppen ellenkezőleg: a jobboldal által támasztott kihívásra a baloldal „ideológiavédelme” és totális ideológiai vérfrissítése lehet a megoldás. A miniszterelnök által meghirdetett ideológiaellenesség nem azonosítható a klasszikus (Burke- és Oakeshott-féle) konzervatív felfogással, amely szerint a konzervativizmus nem ideológia, hanem annak ellentéte, olyan magától értetődő életfelfogás, mint a levegővétel. Az egyik fő különbség az orbáni és a klasszikus ideológiaellenesség között az, hogy míg az utóbbi nem akarja az ideológiaellenesség örve alatt bedarálni a versenytárs felfogásokat, addig ez az előbbinek a lét eleme.
A másik – egyben a Fidesz páratlanul sikeres karrierjét magyarázó – fontos különbséget éppen Orbán Viktor fejtette ki még 2007-ben a Manager Magazinban: „Az én politikám vezérfonala úgy összegezhető: valóság ideológia nélkül… Mint minden széles szövetség esetében, a Fidesz esetében is az a jellemző, hogy nem ideológia tartja össze, hanem közös célok. Életvitelükben és értékrendjükben különböző emberek is képesek a Fideszben, a Fidesz győzelméért dolgozni, mert közös célok fogják őket össze. Nem egyetlen, koherens elvrendszer, ideológia alapján felépített szervezet, amely egy pont után már nem tud tovább terjeszkedni. Nincs ilyen határpontja, ezért támogatottságának sincs előre meghatározható maximális mértéke”.
Ebből megállapítható egyrészt az, hogy Orbán Viktor ideológiaellenessége nem éppen új keletű, másrészt az is, hogy az ideológiáktól nem csupán azért ódzkodik, mert gyengítik a politikai közösség hatékony irányítását és cselekvését, hanem azért is, mert így jobban biztosítható a Fidesz terjeszkedése. Ebben az értelemben az ideológia tehát egy fojtogató béklyó az adott politikai közösség nyakán, amely behatárolja a támogatottság növekedési potenciálját. Vagyis az Orbán Viktor által elképzelt nemzeti centrum legfőbb ideológiája éppen az, hogy nincs neki, méghozzá szavazatmaximalizálási szempontok miatt.
Ez a stratégia 2010-re be is érett, s amíg a centrális politikai erőtér ízlelgetésével voltunk elfoglalva, igen kevéssé reflektáltunk arra, hogy a centrális erőtér közepén csücsülő nemzeti közép bizony nem fog holmi ideológiai vitákkal bíbelődni, hanem az általa tételezett józan ész nevében folyamatosan cselekszik majd. Az elmúlt két év politikai credóját a miniszterelnök a következőképp fogalmazta meg 2010. július 22-i napirend előtti felszólalásában: „…a múlt századi ideológiák csődöt mondtak. Voltaképpen az egész ideológiai keret, amely a XX. század első felében kialakult, és meghatározóvá vált az európai országokban, a század végére egyszerűen kifulladt… azok az országok tudják megoldani a gondokat, azok tudják kezelni a feszültségeket, amelyekben létrejött a társadalmi-politikai paletta közepe táján egy nagy és erős közösség, amely képes volt félretenni a korábban megszokott – mondjuk úgy – XX. századi ideológiai vitákat, szempontokat, és képes volt a józan ész nevében megegyezésre jutni a kivezető út irányairól és egy közös jövőképről”.
Az ideológiák trónfosztása azonban nem lehetett tartós, s egészen nyilvánvaló volt, hogy az ideológiát helyettesíteni kellett valamivel. Erre a kormányzás egyik boszorkánykonyhája, a Századvég kínált receptet röviddel a kormányváltás után: „Az ideológiák halála azonban nem jelenti, hogy a kormányzatnak nincs politikai filozófiája. Mert a régi útjelzők, a régi magyarázatok érvénytelenné válásával új koordináta-rendszerre van szükség, amely újraírja az igazodási pontokat. A Nemzeti Együttműködés Rendszere Orbán Viktor hite szerint lehet ez az új koordinátarendszer”.
Vagyis az ideológiák cégérét Orbán Viktor és csapata úgy festette át, hogy amíg az ideológiák (meg merem kockáztatni, maga a konzervativizmus is) belerokkannak, addig egyedüliként a nemzeti centrum politikai filozófiája (a NER koordináta-rendszere) marad talpon. Ez az akut tettközpontúságban szenvedő, ideológiaellenes attitűd korántsem maradt meg a politikai szónoklatok szintjén, hiszen erre fűzhető fel a fülkeforradalom, a szabadságharcos retorika, a politikai ellenfelek véleményének totális ignorálása, az alkotmányozás gyorsvonata, az egészségügy és az oktatás szakmai racionalitás nélküli átalakítása.
A baloldali ideológia számára pedig akár végzetes is lehet az a tendencia, amit az alaptörvény indított el, hiszen példátlan módon dönt a jó és rossz, az értékes és értéktelen dilemmáit illetően, sőt vindikálja magának a jogot, hogy bírósági tárgyalás nélkül döntsön a bűnösség kérdésében. Ugyanis az alaptörvény az MSZMP hosszasan részletezett bűneit az alaptörvény Átmeneti rendelkezéseiben az MSZP-re „örökíti”. Ezzel ténylegesen is megkezdődött a stratégiai ideológiaellenesség napi gyakorlattá transzformálása, amelyet olyan megnyilvánulások fokoznak, hogy szégyen egy demokratikusan megválasztott parlamenti erő részvétele az Országgyűlésben.
Annak érdekében, hogy a hazai szociáldemokrácia összeszedje magát, több kihívásra is reagálnia kell, hiszen mostani állapotában csupán egy faktor az eddig vázolt ideológiaellenes hangulatkeltés. Minderre egy három elemből álló stratégiát (ezt nevezem ideológiai párbajképességnek) javaslok: a stratégiai ideológiaellenességre – amely a jobboldal egyik legnagyobb fegyvere – radikális ideológiavédelemmel kell reagálni; a kialakuló politikaellenes attitűdöt mihamarabb oldani és enyhíteni kell; végül a baloldalnak meg kell mutatnia, hogy ideológiaszinten, és persze a konzervatívok számára „hazai pályának” tekinthető politikai filozófia szintjén is versenyképes.
(I) A radikális ideológiavédelem nem jelent mást, mint a stratégiai ideológiaellenesség ellenpontozását. A „radikális” jelző itt nem a szélsőbaloldali gyökerek felkutatására utal, csupán azt jelenti, hogy karakteres arcélt kell adni a baloldali politikának, vállalni kell a „nehéz ügyeket” is. Meg kell találni azokat a történeket, amelyeket a baloldal magához von és minden körülmények között képvisel, akár parlamenten belül, akár azon kívül.
(1) Az ideológiavédelem magában foglalja annak cáfolását és bebizonyítását, hogy a viták a tettek halálát jelentik. A társadalmi és a politikai vitakultúrát fejleszteni kell, és végre be kell vonni mindebbe a választókat.
(2) A baloldalnak meg kell barátkoznia a jobboldal hatékonyság-központú („a tett halála az okoskodás”) felfogásával, de meg kell találnia a tett- és vitaközpontúság egyensúlyát: egyiket sem szabad feláldozni a másik oltárán. A baloldalnak tanulnia kell múltbeli hibáiból, hiszen jogos az a jobboldali kritika, hogy a vitákat gyakran a valódi cselekvési szándék hiányának leplezésére használta.
(3) Be kell bizonyítania azt is, hogy a „nemzeti centrum” vagy „centrális erőtér” valójában nem az egész politikai közösség, hanem a behódolók érdekeit szolgálja, a rendszeren kívül maradás pedig egyenlő a modern Taigetosszal.
(4) Rá kell ébreszteni az embereket, hogy az orbáni ideológiaellenesség nem több máznál.
(5) Végül, a baloldalnak felelőssége van abban is, hogy képes legyen olyan ideológiakonstrukcióban gondolkodni, amely nem csupán a megosztottságon és az állandó harcon alapul (így például rendeznie kell a viszonyát a nemzettel, a vallással – de ez már átvezet a harmadik mozzanathoz).
(II) Az antipolitikai attitűd oldása alatt azt értem, hogy a magyar baloldal elemi érdeke a politikaellenes hangulat mérséklése. Fontos hangsúlyozni, hogy a) ez nem jelenti a civil kezdeményezésekkel való szembehelyezkedést, a civilek politikamegújító tevékenységének elutasítását, hiszen ebben óriási kreatív energiák rejlenek. Továbbá b) el kell fogadni azt is, hogy ez a politikaellenes attitűd, a bizonytalanok és kiábrándultak aránya bizonyos szempontból természetes dolog. A modern politikacsinálásból ugyanakkor nem lehet kiküszöbölni a hivatásos politikusokat. A hazai baloldalnak tehát arra kell törekednie, hogy mihamarabb megértse a civilek egyre hangosabb és elégedetlenebb szavát, s a kritikák mentén megkísérelje visszavezetni a politikát „normál” állapotába.
(III) A baloldalnak végül át kell esnie egy komoly ideológiai vérfrissítésen, amelynek alapjait Böcskei Balázs már vázolta idézett cikkében: fel kell éleszteni a legjobb hagyományokat az elméleti önkritikára való képesség területén; felül kell vizsgálni a korábbi lineáris modernizációs paradigmát; jobboldali és ökopolitikai mintára nyitottnak kell lenni az Európa- és globalizációkritikára. A baloldalnak ki kell dolgoznia saját „történetét”, amely egyszerre jelenti, hogy szembenézett múltjával és vannak történelmi hagyományai, van narratívája a jelenről és stratégiája a jövőre nézve. Csupa olyan területen kell tehát előrelépni, ahol jelenleg a jobboldal előrébb tart.
A szerző jogász
