Jó is, hogy láttam őt, az utóbbi hetekben többször is szóba került a neve, nem is mint egykori akadémiai elnök, Széchenyi-nagydíjas, Corvin-láncos tudósé, hanem mint a futballszövetség elnökségi tagjáé. Ott volt az a bizonyos magyar–izraeli mérkőzés a folyamatos zsidózással, legutóbb meg a Fradi–Honvéd szimpla bajnoki tévémeccs, amelyen a közönség legfutballbarátibb része megállás nélkül skandálta, hogy „Kispesti cigányok, b...tok az anyátok”.

Jaj, most nem túlérzékenység következik; vagy ezer meccsen voltam kint eddig életemben, nekem újat már nem tud mondani a nézőtér, szankciókat pedig végképp nem követelek. Büntet az MLSZ épp eléggé, legutóbb 300 ezer forintra éppen a Fradit mint visszaesőt a szurkolók említett „rasszista jellegű megnyilvánulásai miatt”, ami könyvelői szempontból annyit tesz, hogy a félidei szünetet is beleértve egypercnyi visszaeső cigányozás alig háromezer forintból jön ki, a bolondnak is megéri.

Szankciókban azért sincs értelme gondolkodni, mert hiszen mit is lehetne várni a klubok meg a futballszövetség rasszizmus elleni szakadatlan harcától olyan országban, ahol vasárnap délutánonként utcabáljellegű zsidózás folyik az ország hőseinek terén rendőri asszisztálás mellett. Nem mellesleg el tudja képzelni valaki, hogy a két világháború közötti években a betiltott kommunista párt tagtoborzót tart valahol a Hanság környékén, mire az egész Horthy-rendőrség és csendőrség megszállja a Viharsarkot, és egészen addig tartja fogva a helyi lakosságot, amíg az MKP az utolsó tagkönyvet is ki nem osztotta az újoncoknak?

Nem erről van szó, hanem ami a cigányozáson és zsidózáson túl van. Mi magunk is dúlt keblű, de igaz érzésű magyarok vagyunk, Trianon óta (meg már előtte is) kissé frusztráltak, kicsit lököttek, de jóindulatúak, emellett jóérzésű keresztények és családszeretők, értve ezalatt, hogy komolyan vesszük a szövetség célját, hogy legyen a meccs családi program, a meccsen tehát ölünkben ül gyermekünk, oldalunkon asszonyunk, s e meghitt családi körben kezdünk rá mi is, hogy „Kispesti cigányok...”.

Majd nyomban utána, hogy „b...tok az anyátok”. Mondom, gyerekkel, asszonnyal, megállás nélkül, egész meccsen; ha meg nem ez, akkor a „F..szopó Újpest”, de ezt már méltóságteljesen, jól elnyújtva, közben megmosolyogva a gyereket, hiszen olyan aranyosan selypíti a szavakat, hogy meg kell zabálni. Úgy kell ez, mint a falat kenyér, ez a mi kovászunk, üdvözlégyünk, hiszekegyünk, esti és reggeli imánk, „F...szopó Újpest, b...tok az anyátok”; jelzés, hogy itt vagyunk, létezünk, ez a mi főtáblánk.

Azért forszírozom ezt Vizi professzornál, mert feltételezem, hogy nem díszpintynek ment az elnökségbe, van benne felelősségérzet, s hogy még a jelenlegi futballvezetők között is meg tudta őrizni az intelligenciáját, tisztában van tehát azzal, hogy dacára a Fehérvár európai sikerének, a magyar futball főtáblája másutt keresendő. Ne kerteljünk: befolyásos ember.

Szóval, hogy ennek tudatában tudna-e szólni pár szót annak érdekében, hogy amikor majd a pénzbüntetések hatására a publikum ijedtében pánikszerűen abbahagyja a zsidózást meg a cigányozást, akkor legalább ez a főtáblás nézőtéri tradíció a koituszkodással meg a f...szopózással megmaradhasson, mert igen sajnálatos volna, ha végképp nem maradna semmi, ami a magyar futballtársadalmat összetartja.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa