A politika aszkétái
Leopold Lajos a politika aszkétáinak azokat nevezte, akik − gyávaságból, szellemi restségből, karrierféltésből, széplelkűségből vagy éppen politikaellenes radikalizmusból − a politikától való „szent” önmegtartóztatást hirdetik, megfutamodnak a „mocskos” politika elől,mintha ez a „szerzetesi” lemondás volna a feltétele annak, hogy az ember az igazi dolgok felé fordulhasson, erkölcsös maradhasson, és méltóbb területeken fejtse ki aktivitását − gazdasági vállalkozásban, művészetben, tudományban, családban −, amelyeken tiszta viszonyok uralkodnak, ahol minden átlátható, kiszámítható, lemérhető, mert egyes egyedül rajta, az ő akaratán, tehetségén, erőkifejtésén, becsületességén múlik.
Aki azonban − írja Leopold Lajos − a politikai küzdelmekben csak „zavarcsinálást, hazugságot, frazeológiát” lát, az „vékonyan méri a politika szerepét”, „jelentőségében, jövőjében nem hisz”, és egyre „azt a kanyarulatot keresi, amelyen elkerülheti”. Leopold ezt a politikaellenességet már „kiindulópontjában hamisnak” ítéli. Nem hiszi, hogy a politika felesleges kacat, amitől a közeli vagy akár távoli jövőben meg lehetne és meg kellene szabadulni.
De nem a politikától viszolygó finnyásokkal vagy a politikai helytállás elől megfutamodókkal vitázik idézett írásában, hanem azzal a bátor, az általa képviselt ügyért áldozatra is kész radikális gondolkodóval − az anarchoszindikalizmus nagy magyar képviselőjével −, Szabó Ervinnel, aki mindenféle pártpolitikára, választójogi harcra, parlamentarizmusra úgy tekintett a múlt század első évtizedében, mint a közvetlen gazdasági érdekharc eltorzítására, felesleges kitérőre, a korrupció fertőjére, mely mindenkit korrumpál, aki e mocsár fertőző kigőzölgéseinek közelébe merészkedik.
Szabó Ervin − írta Leopold Lajos − „a vádlottak padjára, tősgyökeres anarchista balítélettel magát a politikát ülteti. A politika nyilván nem ijed meg a vádtól. Sajnos, politika a munkásosztály nélkül is van. Hogy a munkásmozgalomnak jut-e politikai szerep vagy sem, nem a munkásosztály szándékán fordul meg, csupán az függ tőle: cselekvő, vagy szenvedő lesz-e ez a szerepe?” Hol van már a munkásosztály és a munkásmozgalom? Politika azonban még mindig van, és most sem az a kérdés, belebocsátkozunk-e a politikába, vagy hátat fordítunk neki, hanem csupán az: cselekvő alakítói leszünk-e vagy elszenvedői mások cselekvő akaratának?
A múlt század elején a választójogból a „munkásosztály” még ki volt zárva, a kérdés ezért úgy merült fel: nem felesleges kitérő-e azért a választójogért küzdeni, amely a „munkásosztálynak” parlamenti képviseletet biztosít, nem értelmetlen erőfeszítése föladni a célratörő, nyílt gazdasági érdekharcot a jogi-politikai procedúrák bonyodalmassága, hosszadalmassága kedvéért, mikor a szakszervezeteken keresztül, mindenféle politikai kompromisszum mellőzésével sokkal tisztábban és hatásosabban lehet érvényesíteni a munka érdekét a tőkével szemben?
Ma Magyarországon nincsen szervezett munkásosztály (még szervezetlen sincsen), nem kell küzdeni a választójogért (legfeljebb a választójog tényleges szűkítését jelentő előzetes regisztráció eltörléséért, ha egy ilyen értelmű törvény hatályba lép majd), viszont nagyjából a társadalom egyharmada kész teljesen kivonulni a parlamentáris rendszerből, ha nem is a harmatgyenge szakszervezeti mozgalomba, hanem a politikai semmibe vetve magát − önként és undorodva. Ez tökéletesen megfelel a jelenlegi rendszer urainak és a új rendszer politikai gerincét alkotó felső középosztálynak. A kérdés az, ki és mennyi időre vonul ki a politikából, beleértve ebbe a demokratikus joggyakorlás legfontosabb részéből, a választásokból való kivonulást is.
A választók − a politikai részvétel vagy a politikától való önmegtartóztatás szempontjából − három nagy társadalmi tömböt képeznek. Az első harmad a politikai névtelenekből, a mélyszegénységben vagy annak határán élő elesettekből áll, akik eleve kívül vannak mindenféle politikán, nem hatol el fülükig a leghangosabb választási szónak demagógiája sem, politikailag nem osztanak és nem szoroznak. A másik harmad a politikától megcsömörlött, elfáradt, minden közös ügyből kiábrándult, egzisztenciálisan és politikailag is elgyávult vagy várakozó álláspontra helyezkedő alsó középosztályi tömeg (ők alkotják a nagyobb részét annak a hatalmas, ötven százalék fölötti tömbnek is, amely ez idő szerint hallani sem akar pártokról és választásokról).
Végül ott van az a politikával átitatott, háborúsan megosztott középosztályi tömeg (nagyjából a magyar társadalomnak az a harmada, amely a jól és a nagyon jól szituáltakból tevődik össze), melynek túlnyomó többsége a választásokon biztosan részt vesz, s amelynek nagyjából kétharmada, de legalábbis többsége biztosan a jelenlegi autokratikus rendszer mellett, egyharmada pedig ellene fog szavazni (hogy utóbbiak több kisebb-nagyobb pártra vagy egyetlen rendszerellenes választási blokkra adják-e le végül szavazataikat, az a végeredmény szempontjából egyre megy).
Ez a helyzet csak akkor változhat gyökeresen, ha a politikától való társadalmi elfordulásnak véget vet valamilyen katasztrófa (csodára számítani, sajnos, oktalanság volna), ami az alsó középosztályt politikailag felrázza és aktivizálja. Ebben a politikai aktivizálódásban azonban aligha volna köszönet. Az alsó középosztály ugyanis sem a korábbi demokratikus rendszerben nem fért be, sem az új autokratikus rendszerben nem fér be a nyertesek közé. A globális kapitalista rendszerbe tagolódott magyar társadalom eredendően arra volt ítélve, hogy az államszocializmus „kétharmados” társadalomból gyors ütemben „egyharmados” polgári társadalommá váljon, a Fidesz –paradox módon a 2010-es választási földindulással megszerzett parlamenti kétharmaddal – éppen erre az „egyharmados” magyar társadalomra alapítja most a maga uralmi rendszerét.
A különbség a 2010 előtti demokratikus és a 2010 utáni nem demokratikus rendszer között legfeljebb a középosztályi rétege leszakadásának gyorsaságában és e folyamat lezárulásában van, illetve még ennek a leszakadásnak az érzületi, morális és politikai igazolásában vagy elutasításában. Ergo: ha ez a politikai névtelenek fölött elhelyezkedő, politikaellenes középső harmad (a nem jól szituáltak és lecsúszók alsó középosztálynak nevezett tömege) valaha is aktivizálódni fog politikailag, akkor mindig a politika elleni lázadás, a politikai nihilizmus értelmében, ami a populista szélsőségnek kedvez (Magyarországon ez idő szerint egyedül a jobboldali vagy nemzeti populizmusnak,mivel erős, befolyásos baloldali populista mozgalom nincsen, az anarchista mozgalmak pedig marginálisak, és szinte kizárólag a nagyvárosi ifjúság körében vannak híveik).
Mivel a jól szituáltak középosztályán belüli megoszlás (demokrácia mellett érzületileg és kulturálisan elkötelezett, de igencsak megosztott egyharmad versus az autokratikus rendszer mellett érzületileg és egzisztenciálisan elkötelezett meglehetősen egységes kétharmad) nem kedvez a demokratikus politikai ellenzéknek, ezen belül különösképpen a legerősebb pártnak, a szocialistáknak, ezért − elméletileg legalábbis −az alsó középosztály felé kellene nyitniuk. Ez azonban csak elméleti lehetőség, gyakorlatilag lehetetlen: teljes politikai identitásváltást és programváltást feltételezne: a szocialista pártnak a felső középosztály mérsékelt baloldali pártjából az alsó középosztály radikális baloldali pártjává, mérsékelten populista párttá kellene válnia, ami nemcsak tévút lenne, de járhatatlan út is egy ezer szállal a jelenlegi felső középosztályhoz kapcsolódó, „langyos” baloldali centrumpárt számára.
Ha a politikaellenesség radikális húrjait kezdené pengetni, gyorsan elveszítené a politikailag aktív, többé-kevésbé jól szituált középosztályon belül élvezett, nagyjából egyharmados támogatottságát, miközben vajmi kétséges, hogy e vad húrok pengetésével az alsó középosztály politikai jégtömbjéből jelentős választói tömeget olvaszthatna ki. Ebből azonban sajnálatos módon az következik, hogy a − gyors ütemben kiépülő választásos autokrácia választói akaratot és választói jogokat beszűkítő új rendszerében −a következő parlamenti választás nem a demokrácia és a nem demokrácia (autokrácia, burkolt diktatúra stb.) erői között fog eldőlni Magyarországon, hanem az antiliberalizmus radikális (egyelőre kisebbségi) és mérsékelt (egyelőre többségi) politikai erői között, döntően az egyharmados felső középosztály („jól szituáltak”) belső erőviszonyai szerint,melyeket a politikából egyelőre kivonulni látszó alsó középosztály esetleges − váratlan vagy fokozatos − politikai ébredése, aktivizálódása vagy radikalizálódása, kormányzati vagy szélsőjobboldali mozgósítása befolyásolhat csak valamelyest.
De még ez a befolyás is csak akkor érvényesülhet, ha a jelenlegi hatalomnak nem sikerül a letargikus állapotban levő alsó középosztályt a politikától és ezzel együtt saját radikális nemzeti populista ellenfelétől elszigetelni (a többi között a választási regisztráció bevezetésével). Az alsó középosztályi tömegek esetleges radikalizálódása azonban szinte bizonyosan a nyílt diktatúra felé sodorná a jelenleg rendszert, akár úgy, hogy annak mérsékelt antiliberalizmusa csapna át radikálisba („védjük meg a rendet, a rendszert a baloldali-jobboldali felforgatók, a radikális csőcselék lázadásától!”), akár úgy, hogy a radikális antiliberálisok („nemzeti radikálisok”) jutnának hatalomra, ha nem is közvetlenül, de például oly módon, hogy − az antiliberalizmus és a nemzeti szuverenizmus közös nevezőjén − koalícióra lépnek az eddig mérsékeltnek számító hegemón populista párttal, a Fidesszel.
Egykor a magyarországi szindikalisták a „mocskos” parlamentáris politika ellenképeként a szakszervezeteket mutatták fel; ma leggyakrabban a − szakszervezeteket is magában foglaló − civil társadalmat állítják be a politika ellenképeként a pártpolitika hitehagyottai, szökevényei és számkivetettjei vagy moralista gyűlölői és megtagadói. Ismeretes, hogy Magyarországon a civil társadalom (megint nagy hangsúllyal beleértve a szakszervezeteket is) talán még a politikai pártoknál is gyöngébb lábakon áll. De akármilyen gyöngék is ezek a lábak, hosszabb vagy rövidebb távon, kénytelen és kelletlen átvehetik a politikai lábak szerepét azon az úton, amely a demokrácia visszavételéhez vezet. Ehhez persze be kell látnunk, hogy a civil társadalom (régiesen: a polgári társadalom) egyáltalán nem politikamentességet, nem a politikából, hanem csak a politikai hatalomért folyó harcból való kimaradást jelent.
Ez nem zárja ki e hatalmi harc ilyen-olyan irányú befolyásolását annak érdekében, hogy az az oldal kerüljön hatalomra, amely a civil társadalom autonóm fejlődése, érdekérvényesítő szerepének elismerése, partnerként való elfogadása szempontjából a legelfogadhatóbb. Innen nézve nincs nevetségesebb, amikor a civil társadalom legerősebb részét képező egyházaknak és mindjárt utánuk a szakszervezeteknek pártpolitikusok azt mondják: „El a kezekkel a politikától!” Egyedül az várható el értelmesen tőlük, hogy ne „kozmáljanak oda” a politikához, ne legyenek hatalmi képződmények, pártok, kormányok, ellenzékek igényeinek kiszolgálói vagy a hatalom hajtószíjai.
Kivételes helyzetekben azonban a szükség törvényt bont. Ha a politikai hatalmat szabályosan megszerző, de erős hatalmi helyzetét a demokratikus rendszer biztosítékainak felszámolására, a jogállam és a parlamentarizmus korlátozására és kiüresítésére használó politikai párt kizárólagos uralomra tör, vagyis maga a demokratikus berendezkedés kerül veszélybe, miközben a demokratikus parlamenti ellenzék pártjai bénultak vagy erőtlenek, nem képesek a végrehajtó hatalom féktelen terjeszkedésének gátat vetni, akkor előfordulhat, hogy a civil társadalomból választódik ki az új rendszer (és nem pusztán a kormány!) politikai ellenzéke, odáig menően, hogy végül az autokratikus kormányzat legfőbb választási kihívójává válik, jóllehet − és ezt kezdettől fogva világossá kell tennie − célja változatlanul nem a hatalom megszerzése, hanem a rendszer megváltoztatása: a jogállamon alapuló parlamentáris demokrácia teljességének helyreállítása, ám az eddigiekhez képest sokkal szélesebb társadalmi alapokon és erős civil kontroll mellett.
„Mintha mindennek a politizálás túltengő magyar átka volna az oka! − írja idézett cikkében Leopold Lajos 1908-ban. − Az áfium ellen pompás orvosságnak látszik a politikai aszkétizmus. A csömör a politikától sohasem volt oly erős Magyarországon, mint ma. Kedvezőbb széljárásban nem is jelenhetett volna meg a magyar szindikalisták első tanítása. Pedig éppen mikor a politika leg mélyebbre züllik, akkor van szüksége a legerősebb, legerkölcsösebb, legfegyelmezettebb rétegek benyomulására.” Így van − mutatis mutandis − ma is. Csak éppen ezek „a legerősebb, legerkölcsösebb, legfegyelmezettebb rétegek” hiányoznak egyelőre.
Vagy mert ki sem termelődhettek a rendszerváltási folyamatban, vagy mert éppen megfutamodóban vannak a politika elől. Kitartás helyett meghátrálnak. A politikai aszkézis tehát nem annyira előkelő távolságtartás a mocskos politikától, mint inkább megfutamodás a közös feladat elől: a magyar demokráciáért folyó küzdelem feladása. Márpedig a közös ügyet nem lehet feladni önmagunk, saját önbecsülésünk feladása, egész eddigi életünk feladása nélkül. Jól mondja Szent Ágoston: „Minden megfutamodás az ördögtől való.” Aki belefárad a küzdelembe, elgyávul, elbátortalanodik, az ennek a kísértésnek enged: beengedi az ördögöt. A mi esetünkben ez az ördög a hatalom ördöge: a zsarnokság.
