A lényegében neoliberális (a tőke és a piac mindenhatóságában hívő, legfeljebb a fizetőképes keresletet és pénzkínálatot szabályozó) elmélet és a nem neoliberális („humanista”, az igazságosság és a méltányosság alapján az államot és az emberi közösségeket is a gazdálkodás aktív alanyának és céljának tekintő) nézőpont ütközik.

A neoliberális elméletet képviselő Hetényi Kör szerint a legsürgetőbb teendő hazánkban az adózás reformja. A Csillag–Mihályi szerzőpárossal egyetértve Magas István is úgy véli, hogy munkahelyeket nem lehet teremteni (pontosabban az állam nem teremthet), azok kizárólag a magánvállalkozások által „teremtődnek”, ha van (fizetőképes) kereslet. Az államnak csak az a dolga, hogy ezt elősegítse. Esetleg úgy, hogy az adórendszeren keresztül azokhoz tereli a pénzt, akik biztosan elköltik, mert olyan szegények. Ám a szegénység enyhítésének említése csak fügefalevél: a tőke értékesüléséhez kell pénzt dobni (terelni) a piacra, ami „azonnali növekedési hatást eredményezhet” (Magas). A gazdasági növekedés gondját a piaci folyamatokra bízó elképzelésről van tehát szó.

Ezzel szemben az Arisztotelésztől, Szent Tamáson és Adam Smithen át Marxig terjedő európai humanista vonulatot követő Róna Péter azt állítja, a fizetőképes kereslet megteremtése a magyar gazdaság fejlődéséhez nem elegendő. Szerinte a termelőalapokat kell fejleszteni (Duna–Tisza-csatorna megépítése, épületek energiafelhasználásának csökkentését szolgáló program), és a társadalmat kell alkotásra képessé tenni (a rasszista-kirekesztő és korrupt magatartásformák visszaszorítása, a társadalom által ellenőrzött jogállam helyreállítása). Ilyen irányú javaslatok civil tudományos körben is születtek már 2009-ben, a 90 fokos fordulat c. programmal.

Nem nehéz belátni, hogy a társadalmi jóléthez termelékeny és a környezetet kímélő technológiák, az ország rendelkezésére álló termelőalapoknak a köz és a jövő nemzedékek érdekében való felhasználása, az egészségügy és a kultúra magas szintre emelése, az emberek alkotóerejének felszabadítása kell.

Ehhez pedig az állam ereje, közösség- és termelésszervező képessége. Igaz, nagyon nem mindegy, milyen államé. Egy ilyen program végrehajtására csak az az állam képes, amelyik a nemzeti tőke (álnevén „középosztály”) érdekei helyett a bérből, fizetésből, nyugdíjból, segélyből élő többség közvetlen és távlati érdekeit helyezi középpontba.

Vajon hogy lehet mégis, hogy nyakunkon a világgazdasági válsággal, szemünk előtt az euró haldoklásával, a barbár költségvetési megszorítások („kevesebb államot!”) kontraproduktivitásának bizonyítékaival, lázadások, háborúk és polgárháborúk fenyegető árnyékában a neoliberális elmélet még mindig tartja magát?

Természetesen úgy, hogy súlyos érdekek fűződnek hozzá. A monetáris-neoliberális elmélet szerint a piacon kívül nincs, nem lehet semmi. A piac pedig működik magától, mint a pinty, az államnak legfeljebb segítenie kell, mint Magas írja, a „fizetőképes túlkereslet” „megtalálásában” és „elindításában”.

Ez az elmélet a megmerevedett hierarchiájú világgazdaság erős nemzetgazdaságait, nagy vállalatait szolgálja. Bár soha sehol nem alakult ki fejlett piacgazdaság erős állam nélkül, azok, akik ezt az utat már sikerrel bejárták,mára olyan hatalmas tőkékkel rendelkeznek, amelyek számára a nemzeti piac már szűk. Nemzetközi piacra van szükségük, amihez viszont elengedhetetlen, hogy velük szemben ne támasszon konkurenciát az államok szabályozó-újraelosztó-termelő tevékenysége. Jól jön ez az elmélet a saját – egyébként anno a rendszer-alternatíva demonstrációs hatására kiépülő – „jóléti” államok lebontásában is, pl. az adók csökkentése, a munkaerő-piaci szabályozás leépítése révén.

De amikor az elmélet a piacvezetőket, a globális nagytőkét szolgálja, akkor magát a tőkét szolgálja, hiszen a piaci verseny miatt a tőke lételeme, versenyképességének záloga a növekedés. Ezért tehát a monetarista-neoliberális elmélet a globális kapitalizmus adekvát elmélete két értelemben is. Egyrészt mert a tőke érdekét fejezi ki, másrészt mert éppoly képtelen adekvát módon leírni a tőke viszonyait, mint amennyire a tőke képtelen a termelőerők kiegyensúlyozott, fenntartható és békés fejlesztésére.

Ez az elmélet az elmúlt évtizedekben éppen azért tudta sikeresen betölteni osztályfunkcióját, mert elhomályosította az értékfogalmat (az értéket a szubjektív és egzakt módon mérhetetlen „hasznosság” alapján határozva meg), s ezzel ügyesen kiiktatta a profi tot. A Magas által felidézett neoliberális tétel szerint „a munkaadó legfeljebb annyit fizet az újonnan felvett munkaerőnek, amennyi jövedelmet az neki termel” – vagyis a termelés során a munkás által hozzáadott érték egészét kifizetik bérben. Csiribí-csiribá, eltűnt a profit. Nincs, nem is volt soha.

A monetarista-neoliberális elmélet alapjait, a neoklasszikus közgazdaságtant mintegy másfél évszázada kreálták azért, hogy kiiktassák a marxi munkaérték-elméletet. Knut Wicksell (1934) kendőzetlen megfogalmazásában: „A szocialisták (főleg Rodbertus, de még inkább Marx) kezében az értékelmélet a fennálló rend elleni rettenetes fegyverré vált… Egy új … csereérték-elmélet megteremtése ezért nemcsak elvont elméleti jelentőségű, de elsőrendű gyakorlati és társadalmi érdek is volt, amelyhez … Menger, Jevons és Walras [az ún. »marginális forradalom« atyjai] kövezték ki az utat.”

A marxi értékelmélet szerint ugyanis a magántulajdonon alapuló árutermelő társadalomban a termékek a beléjük fektetett munka mennyisége alapján és arányában cserélhetők ki egymásra, amely munkát a bérmunkás szolgáltatja, aki nem ennek a munkának a teljes értékét, hanem csak kölcsönbe vett, elhasznált munkaerejének értékét kapja meg munkabér formájában. A fennmaradó többletérték (értéktöbblet vagy profit) pedig a tőketulajdonosé lesz. Minden tőke – eltekintve a rablással kivitelezett eredeti tőkefelhalmozástól – a többletmunka felhalmozásából ered úgy, hogy a profitból saját fogyasztása mellett a tőkés újabb termelőeszközöket vásárol – amelyeket szintúgy emberi munkával hoztak létre.

Felettébb kellemetlenkedő magyarázat ez a gazdagok gazdagságának eredetére vonatkozóan. Érthető, hogy le kellett söpörni ahhoz, hogy a magántulajdonon alapuló termelés jogosnak, igazságosnak és Istentől valónak tűnhessék fel. Bizonyságul fejlett matematikai apparátust állítottak mögé, aminek jóvoltából a diákok túlnyomó többsége rémálomként éli meg a mikroökonómia-vizsgát, és alig várja, hogy elfelejthesse, amit soha nem is értett. Egyet azonban biztosan megtanul: ami van, annak úgy kell lennie, az olyan biztos, mint hogy a síkban a nem párhuzamos görbék valahol metszik egymást, és ezzel kijelölik az egyensúlyi pontot. A közgazdász feladata csak ezeknek a görbéknek a tologatása, a többit megoldja a matematikai törvényszerűségek mentén működő piac. Így aztán elfogadják az egyetemi tanár intelmét, hogy – mint Magas írja – „a munkaadói logikát bolygatni/firtatni a termelő-szolgáltató szektorban nem is érdemes. Sőt e gondolkodást a gazdaságpolitikának is javallott alkalmaznia.” Ne gondolkozzunk, ne értsük meg, csak kövessük…

Természetes, hogy a globális kapitalizmus válságával a monetarista-neoliberális elmélet is válságba jutott, és egyre-másra vitatják tételeit. Hiszen a nagyarányú munkanélküliség és a nélkülözők tömegének növekedése közepette nyilvánvaló az alternatíva: a globális nagytőkét vagy az annak (többlet)munkát adó embereket szolgálja-e a közgazdaságtan.

A szerző közgazdász