Vagy akkor, amikor a végül kényszerűen megejtett vizsgálat eredményét átértelmezve megsúgta a kormánypárti napilapnak: szövegazonosság van, bűnös viszont nincs, a köztársasági elnök ártatlan. (Mellesleg: ha valaki esetleg azt hitte volna, hogy a dékán pártatlan szemlélője és bírája az esetnek, legkésőbb akkor felül kellett vizsgálnia az álláspontját, amikor Tóth úr

– a vizsgálódás kellős közepén –a még mindig Schmitt befolyási övezetéhez tartozó MOB alelnöke lett.) Lemondhatott volna akkor is, amikor már az egész jobboldal, a parlamenti többség, a kormány, sőt maga Schmitt Pál is tarthatatlannak érezte a bebukott plágiumügyet. Menthette volna a becsületét (vagy legalább az egyetemét), de nem tette.

Távozásához egy olyan újabb skandalum kellett, ami mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy sem a Testnevelési Egyetem, sem az Orbán-kormány nem szakított a pártérdekből, felsőbb nyomásra könnyen adott sportdiplomáknak a Kádár-korból átmentett rendszerével. Ahhoz, hogy ezt a második, talán az előzőnél is kínosabb és magyarázhatatlanabb botrányt elsikálják, egy dékán megbuktatása aligha lesz elegendő. Az viszont továbbra is kérdés, minek kell még történnie vagy kiderülnie a jó híre maradékát éppen kétségbeesett igyekezettel védeni próbáló intézményben ahhoz, hogy az egyetemen tetten ért morális züllésnek a politikában is következménye legyen.