Ferenc Jóska-terv
A nemzetgazdasági tárca viszont a régió országait Ferenc Jóska-i léptékű egységbe kívánja forrasztani (melyből kihagyták Ausztriát, lévén az más kávéház). Gondoljuk át, mit hozhat nekünk ez a program, milyen keretek között lehet életképes, és milyen „hátsó” gondolatoktól terhelten nem.
Vitathatatlan a kiindulási pont, miszerint a Kárpát-medence népeit összeköti a közös történelmi múlt. Hogy ebből ki milyen tanulságot szűrt le Ljubljanától Brassóig, s az évszázadokra visszanyúló tapasztalat menynyire mozdít az együttműködés irányába, az külön téma. A terv kitalálói feltételezik, hogy az oda-vissza szerzett történelmi sérelmek törlődnek az emlékezetből, ha épeszű régiós gazdaságfejlesztési terv nyit utat a közös boldogulás felé.
Legyen így, de a kooperációhoz ez kevés. Nemcsak a múlt, hanem a jelen is próbára teszi az együttműködést. Abban ugyanis nincs igaza a kormánynak, hogy amint a történelmünk, úgy a gazdasági helyzetünk is azonos alapokon nyugszik. Nem igaz például, hogy a régióban egyaránt sújt minket a nagy külső adósság. Minket speciel sújt, 78–80 százalék között ingadozik az államadósságunk, de a szlovének, a románok vagy a szlovákok 50 százalék alatti mutatói (Bukarest tavaly 33,3 százalékos GDP-arányos adósságállományt finanszírozott!) a legjobbak közé tartoznak Európában.
Azért sem magától értetődő a gazdasági monarchia újjáélesztése, mert nincs meg a közös monetáris alapja. Szlovénia, Szlovákia évek óta eurót használ, élvezi az EKB védelmét, míg mi egy ideje ragaszkodunk a forinthoz, máshol meg lejjel, kunával, dínárral fizetnek. Ezek a szokásos külkereskedelemben nem feltétlenül okoznak problémát (bár a cégek között elterjedt az eurós fizetés), de a Wekerleterv nem pusztán exportról és importról szól, annál mélyebb együttműködést céloz meg.
Végül az sem világos, hogy például Szlovákia milyen hasznot remélhetne a programból. Vagy Szlovénia. A terv maga fogalmaz kölcsönös előnyökről, de amíg evidensnek tűnik, hogy a románokkal tudunk egymásnak nyújtani valamit, az említett országok esetében ez nem magától értetődő. Pozsony jól elvan a többiek nélkül, Ljubljana pedig szorosabban kapcsolódik az együttműködésből kihagyott osztrákokhoz, illetve az olaszokhoz, mint hozzánk.
Ezekkel fontos tisztában lenni. Ha jó válaszai vannak a felvetett kérdésekre a kormánynak, akkor érdemes rátérni az együttműködés formáira. Azzal semmi gond nincs, ha szorosabbra fűzzük régiós kötelékeinket, és kihasználjuk azt, amiben versenyelőnyünk van. Például erőssége a régiónak a kereskedelmi tranzit, amely összeköti a nyugatot kelettel. A stratégiában megjelölt kulcsterületek, mint a járműipar, a turizmus, a zöldgazdaság, bármilyen összefonódásban helyet kaphatnának szerte Európában.
A program alapján azonban nehéz eldönteni, hogy a magyar kormány a többiek hátán felmászva akar régiós hatalommá emelkedni (gazdasági értelemben), vagy valódi kooperációs lehetőséget kínál a szomszédos országoknak. Mindkét olvasat kihámozható a tervből, de jóval hangsúlyosabban az előbbi, vagyis a partnerországok vélhetően aggályokkal érkeznek majd az egyeztetésekre (elég erre a mondatra utalni: „A Wekerle-terv fő stratégiai célja a hazai vállalkozások Kárpát-medencei pozícióinak erősítése”). Ha meggyőzzük őket arról, hogy az érdek közös, könnyebb lesz társakat találni.
