Szegedi Csanádnak most hakniznia kellene az országban. Elmondani,milyen érzés kirekesztőből kirekesztetté válni. Agyában, érzéseiben milyen utat jár be, miközben alapállását talán meg sem akarja változtatni. Ez még akkor is érdekes, ha nem egészen őszinte magához, még kevésbé másokhoz, s az is érthető, ha képtelen pontosan analizálni, értelmezni mindazt, ami az utóbbi hetekben történt vele.

Kéne egy nagy, országos kandi kamera, amely nem a helyzetkomikumra építene, hanem kijózanítani próbálna – lépjen mindenki hátra egy lépéssel, onnan nézze, ami folyik. Nevetséges. Mármint ezen morfondírozni, amikor a gárdamegemlékezésen komótosan fotózzák a tiltakozókat, hogy majd néhány nap múlva névvel, címmel, telefonszámmal fölkerüljenek az egyik éber portálra: itt vannak a hazaárulók! És hiába széles a skála, hajdanán még Schmidt Mária (Terror Háza) híváslistájába is betekintést nyerhetett az érdeklődő –azóta is szabad a gazda. Nincs védelem. A csókakői rendőrségi performance-on szívesen viccelődne az ember, de ez is azt sugallja, hogy nehéz megmondani, ki tud többet a másikról. Én elhiszem, hogy nem okvetlenül a pártokra igaz Orbán Viktor örökbecsű mondása, mely szerint összenő, ami összetartozik: általánosabb érvényű igazság lett ebből, mint amit ő akkor jelezni akart.

A gárda világa nem töprengő, önmagukkal is vitatkozó emberek gyülekezete. Érzik, életük, sokan kudarcaik sorával hiszik, hogy a magyar kisebbségbe szorult, hogy álnok hitszegők leselkednek rá, aminek ez a kurzus sem képes útját állni. Ők nem a nemzet történelmének, irodalmának ismerői, hanem saját történetük foglyai. A reménytelenség közössége közösségi élményként talált rá a reményre. Az önvédelem leple alatt már-már a „kierőszakolt megelőzés” agresszoraiként tűnnek fel az ország különböző pontjain. Szomorú, de természetes folyamat, ahogy a Jobbikból kinő a Még Jobbik.

És amikor egy ismeretlen hang a telefonban megfenyeget, és nem a civil kurázsid miatt nő a vércukorszinted, hiába látsz át a szitán: hiszen az a céljuk, hogy ijedj meg, fogd be a szád, olvadj a terepbe. A lakásod ketrecében oda-vissza nyargalsz, családi fotókra bámulsz, megrettensz, és tényleg terepszínt öltesz. Mert az állam, bár lassan a mindennapjaidba is beletúr, az ilyesfajta kiszolgáltatottságnak, úgy tűnik, képtelen gátat vetni. Már csak ezért se számold, hogy hol mekkora a tömeg, mert a számok (tapasztalhattuk) sokszor félrevezetők. Egy társadalom a maga egészében soha nem bátor. Elitjének viszont ideje volna rádöbbennie arra a (nem csupán a mai hatalomra leselkedő) veszélyre, hogy jelenleg éppen neki osztják ki a két pofont. Nem azok vannak hazazavarva, akikről eredetileg szó volt.