Egy ismerősöm döbbenten fedezte fel, hogy szerepel azon a szélsőjobboldali honlapon, amely a magyar közéletben szereplő zsidókat nevezi meg. Nem sokkal később észrevette, hogy a Wikipedia angol változatán is megjelent neve mögött a „jewish”, azaz a zsidó megjelölés. Ennek forrása azonban nem a náci honlap, hanem a szakmája zsidó kiválóságait felsoroló, feltehetően cionista ihletésű kiadvány. A gond csak az, hogy sem a szélsőjobboldali honlapot, sem a cionistákat nem hatalmazta fel ennek az adatnak a közlésére, sőt ezt nem is tekinti adatnak. Zsidó származású, de katolikus vallású apja több évtizede egy keresztény családba nősült be, gyerekeit magyarnak és katolikusnak nevelte, s később azok házastársai is ilyen családokból kerültek ki. Természetesen nem szégyelli az apai nagyszüleit: de nem érti, hogy ez a nagyon személyes családi vonatkozás hogyan válhatott nyilvános adattá, közprédává, egyáltalán, kinek mi köze hozzá.

Bár számomra semmilyen jelentőséggel sem bír, s ezt a mondatot eddig sohasem írtam le, a téma érzékenysége miatt most meg kell említenem, hogy felmenőim között a családi hagyomány és az írásos dokumentumok szerint nincs zsidó származású. Nem zsidóként vagy magyarként, hanem demokrataként tartom életveszélyesnek, hogy a mai Magyarországon embertársaink megjelölésénél egyre jobban előretör, többnyire a gyűlöletkeltés, de mindenesetre az elkülönülés szándékával: az etnikai besorolás. A modern demokráciákban az embereket alapvetően az állampolgárságuk határozza meg, s elvben legalábbis minden állampolgár egyenlő tagja ugyanannak a politikai közösségnek. Ezt az elvet árnyalja a nagyobb és kisebb területi egységhez való tartozás, mint amilyen az európai állampolgárság, illetve a regionális és helyi kötődés. Másfelől meghatározó a társadalmi munkamegosztásban és a javak elosztásában való részesedés, marxista szemmel az osztályhelyzet, polgári nézőpontból az egyén szociális státusa. Az etnikai és vallási hovatartozás ehhez képest másodlagos és vállalás kérdése. Mindenki szabadon vállalhatja származását és vallását, de ha erre nem tart igényt, akkor kívülről senki sem akaszthat rá ilyen címkét.

Nagy és mély oka van ennek. Európa legborzalmasabb háborúira, iszonyatos népirtásaira, egész országok elpusztítására hosszú évszázadokon át az etnikai és vallási ellentétek jegyében került sor. Sokáig úgy hittük, hogy a második világháború és a holokauszt borzalmas leckéje végleg kijózanította az európai népeket, de a Jugoszláviát szétverő polgárháború ismét bebizonyította, hogy az etnikai és vallási gyűlölködés vírusát nem sikerült megsemmisíteni, minden nemzedéknek folyamatosan védekeznie kell ellene. Nem szeretnék Kasszandra lenni, őszintén örülnék, ha tévednék, de egyre inkább úgy érzem, hogy ez a vírus most Magyarországot készül megtámadni. Történelmi és szociológiai hátterét illetve különbözik egymástól a cigányellenesség, az antiszemitizmus, a szomszéd népekkel szembeni (olykor kölcsönös) utálat, de végső soron mégis ugyanaz az etnikai alapú kirekesztés, gyűlöletkeltés munkál bennük. Ha ezt a vírust nem sikerül rövid úton megfékezni, olyan tragédiához vezethet, amely az egyének szenvedésén túl az egész nemzetet a barbárságba taszíthatja.

Sokan még ma is a Kádár-rendszert vádolják azzal, hogy az ilyen problémákat úgymond a „szőnyeg alá söpörte”, s a szabadság beköszöntével ezért támadta meg a védtelen magyar társadalmat a rasszizmus másutt, a nyugati demokráciákban a nyilvánosság útján „kikezelt” vírusa. Egyre biztosabban érzem, hogy ez talán jó szándékú, de rendkívül veszélyes és kártékony tévedés, amely sok értelmes embert is megbénít a rasszizmus elleni aktív fellépésben. A Kádár-rendszerről nyilván sok rosszat el lehet mondani, de a rasszizmust alapvetően ugyanúgy kezelte, mint a nyugat- európai demokráciák. A nyílt és kemény rasszizmust, elsősorban az antiszemitizmust büntetőjogilag üldözte éppúgy, mint a nyugati államok. (Amikor a rasszizmusról vitát rendeztünk az Európai Parlamentben, egy holland képviselő értetlenségét fejezte ki a vita felett. A rasszista megnyilvánulások nem a politika, hanem a büntetőjog kategóriájába tartoznak, mondta, ahogy a lakásbetörések megítéléséről sem rendezünk politikai vitát.) A „létező szocializmus” a lappangó rasszizmust is tabusította, a médiumokban tiltotta, a magánéletben a perifériára szorította, ahogy az Nyugat-Európában is történik. Az emberek nagy többsége ösztönösen normakövető, és csak kis részük megveszekedett, javíthatatlan rasszista. Ha a rasszizmus nincs jelen a médiában, ha nyilvánosan nem beszélnek róla, ha tiltott és tabusított, akkor nem része a közbeszédnek, és csak keveseket foglalkoztat. Ha viszont kiszabadul a gonoszság szelleme a palackból, ha a rasszista uszítás ellepi a közbeszédet, akkor egyre többen fertőződnek meg tőle, s idővel a megsértett etnikai csoportok részéről is kialakul az ellenreakció, amelyben mindenkinek „en garde!” kell állnia, harciasan vállalva a „hovatartozását”. Meggyengül és megkérdőjeleződik társadalmi biztonságunk alapja, az állampolgári közösség tudata, amelybe származásunktól függetlenül, mindannyian beletartozunk.

Annak, hogy a rasszista gyűlölködés ilyen mértékben elszabadult Magyarországon, több oka is van. Bizonyosan hatnak még a rossz történelmi tradíciók, az 1945 előtti antiszemita és soviniszta előítéletek. De a német és osztrák példa jól mutatja, hogy ezek továbbélése egyáltalán nem szükségszerű, a politikai és szellemi elit közmegegyezése gátat vethet nekik. Súlyos tévedés volt, hogy 1990 után a rasszizmus kezelésében a szigorúan korlátozó nyugat-európai gyakorlattal szemben az amerikai ultraliberalizmus érvényesült, s a demokraták jó része doktriner módon védte az ultraliberalizmust. A kommunista múlttal való leszámolás ürügyén terhessé váltak az antifasiszta hagyományok is. Pedig e tekintetben a Kádár-rendszer ugyanarra az 1945-ös antifasiszta konszenzusra épített, mint a nyugat-európai demokráciák. Északi szomszédunknál ma is nemzeti ünnep a szlovák nemzeti felkelés évfordulója. Feltehetően a legbüszkébb szlovákok sem hiszik, hogy hadtörténeti szempontból ez az 1944-es felkelés fordította meg a második világháború kimenetelét. Ünnepe arra szolgál, hogy világossá tegye: a mai Szlovákia ugyanarra az antifasiszta hagyományra épül, mint a többi európai demokrácia. Nálunk az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944-es megalakulása lehetett volna ilyen hagyomány, de ezt is sikerült kitörölni a nemzeti emlékezetből, s nem csak a jobboldal hibájából.

Legújabban természetes reakcióként megjelentek a zsidó és cigány elkülönülés, nacionalizmus csírái is. Emberileg ez érthető, objektíve azonban sajnos tovább gyengíti azt a demokratikus közmegegyezést, mely szerint minden magyar anyanyelvű honfitársunk magyar, ugyanannak a nemzeti közösségnek a tagja.

A huszadik század legtöbb rémségéhez az etnikai elv érvényesítése szolgált ürügyül, még a sztálini tömeggyilkosságok jelentős részének is volt etnikai motivációja. Hazánk különösen megszenvedte az etnikai szempontok előretörését, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia szétverésével nyugat-európai mértékkel mérve is dinamikusan fejlődő részbirodalomból kelet-európai kisállammá zsugorodott. 1945 óta – a volt Jugoszláviát leszámítva – Európában béke van, s ezt az etnikai elv háttérbe szorításával, az állampolgárságra, a regionalizmusra és az európai egységre épülő közmegegyezéssel sikerült elérni. Nagyon komolyan tartok tőle, hogy ha Magyarországon feladjuk ezt az elvet, s a származás, az etnikai eredet fontosabb lesz a közös magyar állampolgárságnál, akkor könnyen visszacsúszhatunk a legsötétebb barbárságba. Mindenki mással egyenlő jogaink állampolgárságunkból, a politikai nemzethez való tartozásunkból erednek, s ehhez képest másodlagos, hogy önként, egyéni rokonszenvből milyen egyéb identitást választunk, vagy nem választunk magunknak. Másokat általuk nem választott, vagy nem nyilvánosan választott identitásba kényszeríteni pedig első lépés a kirekesztés, a meghurcolás, a faji őrület elszabadulása felé.

A szerző közíró