Nem emlékszem már, hogy pontosan mikor kezdődött. De egyszerre azt vettük észre, hogy háromemeletes társasházunk kicsiny udvarán folyamatosan kopácsolnak, fúrnak, faragnak, s furcsa módon a munkának nem szakad vége. Nem akarják abbahagyni.

Megérkeznek kora reggel az építőmunkások, pontban hétkor nekiállnak dolgozni, s a mi alvásunknak ezzel lőttek. Szó szerint. Mert mintha géppuskával lövöldöztek volna, olyan fülsiketítő zajjal voltak. Nappal a munkások miatt nem tudtunk pihenni, éjszaka pedig az oroszlánoktól. Nem messze lakunk ugyanis a nagyerdei állatkerttől, s a nyári éjszakákon hátborzongatón közelinek tűnnek a bömbölő hímek. Így telt a mi nyarunk. Folyton zúgtak, zakatoltak és dörömböltek ablakunk alatt, sokszor úgy éreztük, a munkások ezt direkt élvezik –a kéjjel üvöltő hím oroszlánokról nem is beszélve –, s csak azért kopácsolnak, fúrnak és faragnak nálunk, hogy folyton zúgjanak, zakatoljanak és dörömböljenek, így tereljék el a figyelmünket valamiről. Ami fontosabb, mint ez a dübörgés. De kiderült lassan, hogy nem látszatmunka folyik. Valóban kiépült körülöttünk valami, s egyre mélyült, terebélyesedett. Öntötték bele a betont.

Bár kezdetben nem tudtuk kivenni, hogy mi az. A harmadik emeleten lakunk, napközben onnan figyeltük az őrjítő munkálatokat, s azt hittük először, hogy garázs lesz az, ami odalent készül, mélygarázs. Egyre mélyebb lett ugyanis a gödör. Én marha, először még meg is örültem neki. Jellemző amúgy, hogy ilyen marha tudok lenni, s képes vagyok hinni. Az elválasztójelben például. Hogy van súlya, mármint az elválasztás aktusának, legalábbis a nyelvtanban, ha máshol nem is. Ezt ide, azt oda. A jót ide, a rosszat oda. Az életünkről ebben a zúgásban már beszélni sem merek, legföljebb a nyelvtanról, de hagyjuk, mondom, néha nagy marha vagyok.

–De jó, a kocsit nem kell majd az utcán hagyni – ezt mondtam az édes páromnak vigasztalón, de befogta a fülét szegényke. Nem akarta hallani, hogy mit mondok neki, nem akart hallani semmit, egyet akart: csöndet. Mélygarázst nem. Sem a jót, sem a rosszat, sőt legyintett az elválasztásra is.

Abból gondoltuk, hogy a társasházunk közös hasznára épül az a valami, s nem magáncélra, mert állandóan a közös képviselőnket láttuk a munkások között intézkedni. Már kora délelőtt megjött, s egész napmagyarázott, úgy tűnt, hogy odalent ő az építésvezető. Álldogált a munkások közt fontoskodó képpel, s látszott a tartásán, hogy itt valami épül, s ahhoz neki köze van. Nem szeretek vitatkozni, veszekedni, hőbörögni, de a minap azért lementem hozzájuk. Nagy levegőt vettem, s elindultam, hátha tudok velük beszélni. Megkérdem férfiasan, mikor lesz nyugtunk. De amikor leértem, s körbejártam azt a valamit, s immár testközelből láttam, elállt a szavam. Nicsak, nocsak, mi ez.

Hiszen ez egy bunker.

Egy betonbunkert húztak fel a házunk mögött, a kertben.

Ott találtam a közös képviselőt, nem is köszönt, csak bámult rám. Én meg a bunkert néztem, s furcsa, keskeny nyílásokat láttam rajta, kisebbeket, mint egy ablak.

– Az mi? Az a nyílás? – szakadt föl belőlem az életösztön, mire a képviselő megvonta a vállát:

– Mi lenne? Nem látja? Lőrés. Ja, persze, persze, dünnyögtem, lőrés. Nálunk most ilyen idők járnak. S az oroszlánok jutottak eszembe rögtön. Hogy hátha miattuk kell. Amilyen marha vagyok. Persze, biztosan miattuk. Hátha.