Romániában kiderítették, hogy a református egyház sepsiszentgyörgyi, másfél százados Székely Mikó Kollégiuma soha nem is volt a református egyházé, s első fokon hároméves letöltendő börtönbüntetésre ítélték azokat, akik törvényes kötelességüknek megfelelve visszajuttatták Székelyföld legjelentősebb közoktatási intézményét azoknak, akiktől a diktatúra elvette. Ezt olyan abszurd indoklással tették, melynek alapján bármit újra el lehet orozni és bárkit börtönbe lehet küldeni.

A kollégiumot alapító Mikó Imre grófot Erdély Széchenyijének hívták egykoron. Ő volt az, aki a legeltökéltebben kereste a kompromisszumok lehetőségét az erdélyi nemzetiségek, Pest és Bécs sokszögében. A radikális ’48-asok leárulózták, a mérsékeltebbek legyávázták, a császár házi őrizetben tartotta. Ő pedig összekapcsolta a passzív rezisztenciát a legaktívabb építkezéssel. A nevét őrző kollégium mellett neki köszönhette Erdély a nagyenyedi Bethlen kollégium újjáépítését, az Erdélyi Múzeumot, az Erdélyi Gazdasági Egyesületet, főszerepet játszott Erdély színházi életének, sajtójának fölélesztésében, történeti forrásainak összegyűjtésében, kiadásában stb. A jó öreg Pallas hosszú szócikkben sorolja érdemeit, s megállapítja: „csak a zajtalan hazafiui tevékenység korlátai közt érzé magát otthonosnak”. Vajh’ érezné-e magát otthonosnak a gróf Erdély mai magyar közéletében?

A református egyház tüntetést hirdetett Sepsiszentgyörgyre, a kollégium védelmére. A tiltakozás központi alakja Sánta Imre református lelkész, aki hónapok óta naponta demonstrál a kollégium előtt. Kezében székely zászló, mögötte tábla, azon (többek között) a klasszikus irredenta jelszó: „Mindent vissza”.

Sánta „a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Szövetség megszervezésében vállalt tevékeny szerepet, s mindhárom szervezet országos alelnöki tisztét is betöltötte” – idézzük a Kurucinfóból (!), melynek Sánta hosszú interjút adott. Az erdélyi politikai szervezetek sorban csatlakoztak a tüntetésre szólító felhíváshoz.

Sánta Imre nyílt levélben észrevételezte, hogy „egyre többen igyekeznek kisajátítani a szervezést, és szeptember elsejét felhasználni egyéni vagy pártérdekek céljára”, s arra kérte a szervezőket, hogy „ne engedjenek a szónoki emelvényhez egyetlen politikust sem”. Ez a levél (csak) akkor született meg, amikor utolsóként az RMDSZ is kiadta a tüntetésre szólító felhívását. Az RMDSZ persze már az ítélet után is rendkívül élesen tiltakozott, de ezt a kisebb, ám sokkal aktívabbnak mutatkozó mozgalmakkal szemben nem kapcsolta össze Székelyföld autonómiájának ügyével.

A Székely Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt a tüntetést „autonómiatüntetéssé” kívánja átalakítani, az EMNP „szimbolikusan minden magyar követelést” meg akar jeleníteni, elnöke erre az alkalomra „Erdélyi magyar Egyeztető Fórumot” akar összehívni. Budapesten is lesz tüntetés, amit a Székelyföldért Társaság szervez, melynek hitvallása, hogy „a székely közösség gondjait maradéktalanul csak az autonóm Székelyföld jogrendszere tudja orvosolni”. Az érintett szervezetek retorikája egyértelművé teszi, hogy itt nem olyan autonómiáról van szó, mely egy demokratikusabb Románia jogrendjébe illeszkedne, hanem olyanról, mely kvázi kiemelné Székelyföldet az országból.

Akik demokratikus Romániát akarnak, két dolgot nem fogadhatnak el. Azt a vérlázító jogsértést, ami ellen a tüntetést szervezik, és azt az irredenta célt, amit a legaktívabb tüntetők a tiltakozáshoz kapcsolnak. Viszont akik meg akarják akadályozni, hogy ez a kettő összekapcsolódjék, azok mögött Magyarországon nem áll senki, de senki. A kormánytábor a radikális pártocskákat pártolja, az ellenzék néma.