Már átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, ami mindig macerás – nem sok olyan utat tudok, amikor én csak úgy simán átjutottam. Se öv, se csat, se más fém, mindössze nyakamban vékonyka lánc, kezemen szolid gyűrűk. Már megtanultam a leckét, mégis fennakadok. Aztán ki, de némán tűröm, hogy idegen kezek tapogassanak, foghegyről érkező vezényszavak pattogjanak, majd a fémkereső pásztázzon végig tetőtől talpig. A gyermekeimnek is szemet szúr visszafelé utunkon, hogy lehet ezt kevésbé mogorván, sőt mosolyogva is. A teljes átvilágítás itt is megvan, az érzés mégis más.

A repülés eleganciája valahol nagyon régen elveszett, talán amikor tömegtermékké avanzsált. Párom – aki 17 éven át a levegőben dolgozott – különösen fájlalja ezt. Azt én is érzem, bár első repülőutam csak 1993-ra esett, hogy ez már nem olyan vonzó.

Csillogó viszont az új terminál. Világmárkák garmadáját sorakoztatja fel európai színvonalon – gondolom büszkén. A kiemelt ügyfeleket luxusszínvonalú szeparált várókkal várja, az utolsó forintjukat épp elkölteni vágyók szeme a hungarikumokat sem kerülheti el. Ború a derűben, hogy mire leválthattuk fapados repterünket, már nem sokáig volt honi légitársaságunk. Amíg még volt, a külföldi turista sem volt ott kevés. Szomorkodnak is az étteremtulajdonosok, s még inkább sírnak a szállodások. Ez esetben okkal.

Mi, itt lakók választhatunk – vagy beragadunk, s kocsival, vonattal megközelíthető úti célt választunk, vagy vállaljuk az emelt árat alacsonyabb színvonalú szolgáltatásért, avagy mindenféle átszállásokkal, más repterek (mondjuk Bécs) megközelítésével költjük drága időnket és gyenge forintunkat.

Mióta visszakaptuk legutolsó Malév-jegyünk ellenértékét (hála a kártyás fizetésnek, nem maradtunk hoppon!), már kipróbáltunk néhány fapadost. Itt is széles a skála. Van, ahol az ülőhelyekért is komoly harcot kell vívni, másutt még ital, cukorka, sőt meleg étel is jár. Ez teljesen független a kifizetett ártól. Ahogy az is, hogy hány és mekkora bőröndünk lehet. Elképedve nézem, ahogy jól öltözött, életútjuk felén bőven túljutott emberek a földön félig fekve, jó esetben csak térdelve, de mindenképpen megalázva, sok kíváncsi szempár előtt tapossák egyre kisebbre kézipoggyásznak szánt táskájukat, hogy megússzák a méregdrága pótdíjat.

Lányom csodálkozik, hogy nincs a fedélzeten újság, még emlékszik, hogy nem is olyan régen a benne lévő mesét olvastuk. Most mese helyett az alattunk elterülő terepasztalban gyönyörködünk (ez is mesés!), amelyen kirajzolódik alattunk az ország, ahol élünk. Ahol gyermekeink felnőnek, ahol reményeink szerint idővel ők mesélnek majd. Mi addig is álmodunk – ismét elérhető áru, hazai társaságról, mely menetrend szerinti járatokat üzemeltet, s minket közelebb visz Európához.

Míg erre várunk, egyetlen biztos pontként marad a hányózacskó (egyéb papír hiányában e sorok is azon születtek) – úgy látszik, azzal egyik fapadoson sem mernek spórolni. Bár azt még megélhetjük, hogy használat esetén pótdíjat kell fizetnünk…

Varró Szilvia Éva Budapest