A Műcsarnok Mi a magyar? című tárlata körül kibontakozó, szerintem szükséges és egyre inkább fontosnak tűnő polémiában a megszólalók jelentős része a politikum felől közelít a valóban vitára ösztönző kezdeményezéshez és a kiállított művekhez. A kurátor Gulyás Gábornak nyilván az is a szándékai közé tartozott, hogy a magyar közéletre jellemző hitviták, a megfellebbezhetetlen igazságoknak az egymással való szembeállítása és a különböző „oldalak” biztonságot nyújtó toposzainak erősítése helyett érdemi vitát generáljon.

Vitát a vita hiányának okairól, valamint a nemzeti minimum szükségességéről, az ellentétes oldalak közti átjárás lehetőségeiről, öncsalásainkról, önképünk egyes elemeinek tarthatatlanságáról és arról, hogy egyesek miért „félnek alaptalanul a magyar zászlóval való fényképezkedéstől”. A kiállítást övező polémiának van egy a nyilvánosság mögötti, nem éppen színvonalas mozzanata, amely során művészeket akartak (és tudtak) lebeszélni a kurátori felkérés elfogadásáról. Hol azzal az indokkal, hogy a tárlat magyarsággyalázó liberális trükk, hol azzal, hogy a narancshatalom igényeit kiszolgáló veszélyes magyarkodás.

Bajainkat jól mutatja, hogy hasonló érvekkel engem is megtaláltak. Kezdetben csak azzal, hogy ne vállaljam el a kiállítás megnyitását, később viszont a kiállítás bezáratását követelve. Olyanok is megtették ezt, akik korábban a nemzeti, az egyéni és a művészi szabadság szükségességét hangoztatva „küzdöttek” az ezeket nyilvánvalóan sárba tipró szocializmus ellen. A művészi és a kurátori szabadság, valamint az intézményi szakmai autonómia kérdése joggal vetődik fel az ilyen helyzetekben. Láthatólag sokan nem tudnak mit kezdeni azzal, ha egy konzervatív kultúrpolitikus markánsan és több egymástól eltérő szituációban fejti ki a véleményét az alkotói szabadság garantálásának szükségességéről, az állam, az önkormányzat (azaz az intézményeket fenntartó hatalom) jogköreinek korlátairól.

Az első országos színházi évadnyitón is egyértelművé tettem: demokratikus elkötelezettségű vezetők egy normális országban nem tiltanak be kiállításokat és színházi előadásokat, még akkor sem, ha azoknak a tartalmával és szemléletével, politikai kinyilatkoztatásaival nem értenek egyet. Ahogy az várható volt, a párbeszédben nem érdekelt (azaz a fenntartandó megosztottságból élő) hivatásos vitatkozók nagy része leragadt annál a kérdésnél, hogy a Fidesz kulturális államtitkára vajon megvédte a Dörner György vezette Új Színház tervezett Csurka-premierjét vagy nem. Azzal az állítólagos kijelentésemmel kapcsolatban, hogy „a művészi szabadságot korlátozza, aki aláírásokat gyűjt”, a Népszabadság publicistája kifejtette, hogy világossá tettem, „nem a véletlen játéka, ha a kijelentés úgy értelmezhető, Fischer Ádám korlátozza Dörner György művészi szabadságát, amikor kampányt indít Csurka István A hatodik koporsó című művének új színházbeli bemutatója ellen.”

Mindenki tudja, aki ott volt, és aki azóta meghallgatta az interneten a beszédet, hogy ki sem ejtettem a számon Csurka vagy Dörner György nevét, és végképp nem védtem meg A hatodik koporsót. Nem is tehettem ezt, mert akkor még nem olvastam a darabot, így nem volt róla kialakult irodalmi vagy politikai véleményem. (A mű nem olvasása láthatólag sok tiltakozót és persze szimpatizálót sem akadályoz meg abban, hogy egy hitvita vagy politikai identitásdeklaráció részeként megszólaljon, vagy aláírásokat gyűjtsön pró vagy kontra). Azóta elolvastam, és ezt nyilván csak a már rám sütött billog kényszerítette ki, miképpen vélelmezhetően a bemutató elleni hadjárat is a darab nézőszámának a jelentős növekedését fogja kiváltani.

Így végképp nem tudjuk majd meg – már ha valóban lesz bemutató –, hogy a nézők figyelme a darab esztétikai értékeit vagy éppen a radikális és szélsőséges közösség politikai állásfoglalását igazolja vissza. Ha ma valaki a Google-ba beüti Csurka nevét és a darab címét, az első helyen a pdf-ben letölthető szövegkönyv jelenik meg, míg pár napja még csak valahol a huszadik hely környékén állt. Feltételezhető, a drámát tartalmazó, 2010-ben megjelent könyv eladását is erősíteni fogja az akkor elmaradt „ellenkampány”. Mindez tehát a duzzadó botrány „eredménye”. Mi is volt a lényege az országos színházi évadnyitón elmondottaknak? Az, hogy a kulturális államtitkártól senki sem várhatja el, hogy egy darab betiltását kezdeményezze. Mert mi nem szeretnénk olyan országban élni, amelyben a hatalom mondja meg, mi mutatható be a színházakban.

Persze ez nem jelenti azt, hogy egy kormányzó pártnak ne lenne egyértelmű értékrendje, és jobban vagy kevésbé jobban körülírható ízlésbeli preferenciái. Ezt egy olyan nagy néppárt esetében, mint a Fidesz, nagyon nehéz lenne meghatározni, ezért a kultúrpolitikánkban is elsősorban a minőségelvnek kell érvényesülnie. Ízlésdiktatúra helyett mi a látszólag egymást kioltó értékek támogatását is el tudjuk fogadni. Ugyanakkor mondjuk ki, ha egy könyv, egy film, egy színházi előadás szándéka szerint nyíltan rasszista, bármely kisebbséget vagy éppen a többségi magyarságot gyalázza, akkor annak nincs helye a művészeti életünkben. Politikusként nem tehetem meg, hogy könyveket, előadásokat, kiállításokat tiltassak be, vagy, hogy műsorterv megváltoztatására adjak utasítást. És ennek a politikai önkorlátozásának a szükségességét ugyanígy megfogalmaztam az Alföldi Róbert körül kialakult méltatlan politikai huzakodás kapcsán is.

Viszont kezdeményezhetem és okos támogatási politikával ösztönözhetem, hogy minél nagyobb számban szülessenek olyan, széles körben érdeklődésre számot tartó, vállalható művek, amelyek a közös traumák, évtizedek óta elmaradt kibeszélését szolgálják. A politikusok felelőssége abban is áll, hogy megfelelő oktatás- és kultúrpolitikával segítsék, hogy minél nagyobb számú és értő közönsége legyen a kortárs művészetnek, a magyar színjátszásnak. És végre ne a valami melletti kiállás legyen a színházba járásnál a motiváció. A döntés ma az olvasó, a befogadó, a néző kezében van! Legyen akár szakavatott kritikus vagy mély gondolatokkal, katarzissal gazdagodni szándékozó művelt, tájékozott, öntudatos polgár. Ők mondhatnak ítéletet egy megvalósult művészeti alkotásról, akár a hallgatásukkal, a tüntető távolmaradásukkal, akár a megvett példányszámokkal, belépőjegyekkel vagy éppen az ütemes vastapssal.

A szerző a kultúráért felelős államtitkár

L. Simon László „állítólagos” kijelentésével kapcsolatban annyit érdemes megjegyezni, hogy miután a helyszínen tartózkodó tudósítónk kérdésére nem kívánta pontosítani, melyik színdarabról beszélt, Ungár Tamás megjegyezte, hogy az olvasók többsége valószínűleg Csurka István A hatodik koporsó című drámájára gondol majd. „Erre az államtitkár csak ennyit reagált: igen, biztos arra gondolnak.” Egyébként ha L. Simon az évadnyitón arról akart szólni, hogy nem tiszte betiltani egy bármily vitatható darab bemutatóját, talán érdemes lett volna utalást tennie erre. Abból, hogy ezzel szemben az aláírásgyűjtőket minősítette a művészi szabadság korlátozóinak, logikusan következett, hogy erről a gondolatmenetről írjon az ember publicisztikát. Most viszont, hogy már az államtitkár úr is olvasta A hatodik koporsót, mindünket az érdekelne a legjobban, mi róla a véleménye. Ha nem a politikusé, akkor az íróé – sok állampolgárt ez is befolyásolna, amikor arról dönt, váltson-e rá jegyet.

N. Kósa Judit

– Én már elfogadtam a művészi szabadságot... Kérdés, hogy a művészek el tudják-e fogadni a nézői szabadságot...