Még augusztus elején Hajdu János parancsnok, aki amúgy mintha egy Rejtő Jenő-regényből lépett volna elő Orbán Viktor személyi testőrévé, és ma már r. dandártábornok főigazgatóként szignálja a hivatalos közleményeit, levelet írt a Szent Korona Rádió főszerkesztőjének, Ostenburg-Moravek Gyulának, azt nehezményezve, hogy a honlap a bevetések során készült fotókon nem takarja ki a terrorelhárítók arcát, megsértve ezzel a személyiségi jogaikat.

A Népszabadság történelmi kérdésekben igen megfontolt és nagy tudású szélsőjobb olvasói már mondják is, hogy de hiszen Ostenburg-Moravek Gyula, a fehérterror egyik főalakja, a Magyar Országos Fasiszta Párt alapítója nem lehet ma főszerkesztő, hiszen 1944-ben már meghalt, és ez történelmi tény. Kérdés azonban, hogy kell-e erről feltétlenül tudnia egy terrorelhárító szervezet parancsnokának, különös tekintettel arra, hogy Hajdu Jánost nem elsősorban a historikai felkészültsége elismeréséül ajándékozta meg a miniszterelnök egy tízmilliárdos költségvetésű alakulattal. Igaz viszont az is, hogy nem árt, ha egy terrorelhárító szervezet minden részletre kiterjedően ismeri az ellenségeit, sőt ez alapvető követelmény.

Főleg Magyarországon, ahol a kormány naponta vív ádáz harcot a szélsőjobb csoportok ellen. Cegléden, például, épp a héten verték ki két perc alatt az ideiglenesen ott állomásozó különítményt, szombat délután pedig soha nem látott készültség mellett fogják kipofozni a Hősök teréről a M. Gárda és a többi „paramilitáris, rasszista szégyencsoport” tagjait, ahogyan azt a választások előtt megígérték. Ezzel egyszersmind cáfolva azt az egyre inkább közkeletűvé vált vélekedést, miszerint a magyar kormány az álszent nyilatkozataival ellentétben nemhogy megtűri a szélsőséges csoportok egyenruhás falujárásait és városi masírozásait, de titokban tetszik is neki, miként nem nagyon bántja a fülét a hosszan tartó és nyílt színi cigányozás és zsidózás sem, amúgy pedig szakmai szempontból Pintér belügyminiszter a hazai szélsőjobb legfőbb támasza.

Hanem a levélnek erősen intellektuális vonatkozásai is vannak. A főigazgató és stábja a hírek szerint a Szent Korona Rádió impresszumából másolta ki az ott viccből főszerkesztőként jegyzett Ostenburg-Moravek Gyula nevét. Akkor viszont látniuk kellett a szerkesztőségi munkatársak szintén közzétett listáját is, amelyen, példának okáért, Prónay Gyula, Héjjas Iván, Bangha páter s teljesen váratlanul a keresztényüldöző Marcus Aurelius neve olvasható. Jó, róluk sem hallottak soha. De már a névsorban felbukkanó Sobri Jóska, Patkó Bandi, Rózsa Sándor, Savanyú Jóska és Zöld Marci legalább terrorelhárítási szempontból nézve minimum határeset.

Ha azonban még ez sem ad okot gyanúra az életszerűséget illetően, akkor ott van a listán Zrínyi Miklós, Dobó István, Bethlen Kata, Hunyadi János és Szilágyi Örzsébet is, s az ő nevük azért még egy kistérségi kormánymegbízott agya számára is közvetít némi ingert. Mármost ha azt vesszük, hogy ez a terrorelhárító garnitúra fektetheti meg adott esetben az egész országot, továbbá hogy a szélsőjobb honlap ezután sem fogja kitakarni a terrorelhárítók arcát, akkor izgalommal várjuk, hogy mikor születik parancs a munkatársak lerohanására. A kérdés csak az, hogy példának okáért Zöld Marcit vagy pláne Marcus Aureliust hol fogják keresni. Hacsak nem Szilágyi Örzsébetnél bújtak meg Savanyú Jóskával.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Kulcs, gyilkosság, kommandósok, rendőrség,